Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 7. évfolyam, 1909 (Budapest)

Daxer György dr.-tól: A megváltottság és az egyéni felelősség tudatának viszonya az ujabb theologusoknál

114 Dr. Daxer György. 7. Häring Tivadar. (1848—). Häring azon körök egyikéből való, ahonnan Ritschl tán legkevésbé várt támogatást; δ a württembergi pietismus kebeléből jött Ritschlhez, holott köztudomásu dolog, mily rosszul bánt el Ritschl a pietismussal. Hogy mi vonzotta a württembergi theologusokat Ritschlhez, azt maga Häring mondja meg Reischlről írt emléksoraiban. Ε szerint Tübingenben Landerer közvetítő theologiája különösen philosophiai fejtegetéseivel nagy hatást tett a hallgatókra. Csakhogy nem birta őket magánál meg is tartani. A legjelesebbek Biedermannhoz vagy Lipsiushoz pártoltak át. Ezen légkörben Ritschl módszere, mely a theologiát a kijelentésre alapította, megváltásként hatott. (L. a 113. 1. i. m. XXI. 1.) Reischle is azt irta ezen időben, hogy „Ritschl theologiája keresztyénibb is ellenfeleiénál a kijelentés alapja miatt." (U. ο. XX. 1.) Häring meg akkor, mikor calwi lelkész volt, írt egy könyvet „Über das Bleibende im Glauben an Christus." 1880. címen, melyben Ritschl kiengesztelósi tanáról elismerőleg szólt, de egyúttal a kegyességnek megfelelőbbé átalakítani is akarta. Ezért aztán a mester nagy műve 2. kiadásában felelt is kritikájára a nélkül, hogy engedett volna álláspontjából. (III. 513 skk. 1.) Häring sem fogadta el tehát mindenben Ritschl tanait, ami dogmatikájából („Der christliche Glaube" 1906.) is kitűnik. Häring dogmatikájában külön fejezetben szól a kegyelem és a szabadság viszonyáról. (504. skk. 1.) A vallási érdek azt kívánja, hogy úgy gondoljuk az isten hatását, hogy a hit valóban az isten műve anélkül, hogy embernek benne része és érdeme volna. Hiszen ismeretes dolog, hogy a kegyelem magasztalása volt a reformációnak legfőbb dicsőítőhimnusza. Persze emellett a reformátorok nem akarták azt sem tagadni, hogy a hitetlenség bűn és hogy érte felelősek vagyunk. A későbbi fejlődés azonban Häring szerint is ellenmondásokra vezetett. (505. 1.) És mint Kaftan, ő is hangsúlyozza, hogy ennek így kellett jönnie, mert a kegyelmet és a szabadságot úgy, mint a reformáció előtti theologiában, két egyformán összeható természeti erőnek képzelték. Evvel szemben szükséges, hogy ama vallásos alapgondolatot, mely szerint a hit isten műve, de egyúttal szabadságunknak ténye is, melyről felelősségünk érzete tanúskodik, teljesen érvényre emeljük. Nem túlzás, hogy „saját értelmünk vagy erőnk által nem volnánk képesek Jézus Krisztusban, a mi Urunkban hinni, sem ő hozzá jutni." Csak az isten szent lelke míveli az igével való egységben a hitet, a természetes akarat tényleg nem segíthet, sem együtt nem hathat vagy oda sem fordulhat a kegyelemhez. Sőt az isten kegyelmes