Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 7. évfolyam, 1909 (Budapest)

Daxer György dr.-tól: A megváltottság és az egyéni felelősség tudatának viszonya az ujabb theologusoknál

A megváltottság és az egyéni felelősség tudatának viszonya. 109 isten kepe isten üdvhatása számára hozzáférhető, mégis a kegyelem hatása nélkül nem választhatja a legfőbb jót. Tehát saját szabadsága önmagában nem hozhatja létre az újjászületést, annak előbb igazi szabadsággá kell lenni. (79. 1.) És akkor is csak az isten kegyelme, mely felszabadítja, a jónak az oka. Schultz most ezen tények megérttetéséhez egy nála egyedül található elmélethez folyamodik, melynek sajátossága azonban^ inkább csak a kifejezések sajátos használatában rejlik. Ő ugyanis abból, hogy az isten teremtő és kormányzó tevékenysége, valamint az értelemnek a jóra irányuló törekvése a természetes embert is befolyásolja, azt következteti, hogy az isten üdvakarata az egyessel szemben nem ugyan absolute (schlechthin), de bizonyos fokig mégis ellenállhatatlan. Csak aztán egy bizonyos pontnál már nem akar ellenállhatatlanul hatni. (81. 1.) Ezen pont a természetes embernek szellemi emberré való fejlődósében akkor áll be, a mikor a legfőbb jónak hatása a jóhoz való képtelenséget megszünteti a nélkül, hogy az ember a visszaesésre, a bűnre képtelenné lenne. (82. 1.) A kegyelem tehát a meghívásig ellentállhatatlanul hat. Természetes képességei, élete sorsa s a Krisztusról szóló üdvhirben a legfőbb jó hatásai ellenállhatatlanul praedestinálják az embert addig, mig személyes akarata a világ rabságából ki nem szabadul. De azután ezen ellenállhatatlan kiválasztás nem szünteti meg azt a veszélyt, hogy a bűn rabságába megint visszasülyedhetünk s az üdvöt elutasítjuk. Igaz, hogy evvel a veszéllyel az embernek egész életén át kell számolnia, de a kétkedést abban, vájjon ki van-o az üdvre választva, mint kísértést el kell utasítania (83. I.) és Schultz szerint — ugy látszik — van olyan tökéletességi állapot is, amelyben az ember már a rosszra képtelen. (82. 1.) Ezen sajátságos praedestinációs gondolatok, melyek persze nem azonosak sem az augustinusi infralapsaristikus, sem a reformáció korabeli supralapsaristikus rendszerekkel (74. 75. 1.), azután még tovább szövődnek ós egy sajátságos vegyülékét adják a lutheránus ós ref. tanoknak, tehát egy szerves uniált álláspont benyomását keltik. Csakhogy ha Schultz gondolatait sajátos kifejezéseikből kivetkőztetjük, más eredményre jövünk. Akkor az a bizonyos fokig ellenállhatlan isteni üdvakarat nem lesz más, mint a lutheránus dogmatika motus inevitabilisei. Ezek nem annyira ellenállhatatlanok ugyan, mint inkább elkerülhetlenek. Es igy hatnak azon pontig, mig az embernek új, felszabadult akarata életbo lép. Ézen új akarat fordulhat a jó felé, de folytathatja a természetes ember ellentállását is. Tehát nem az ellenállhatatlan isteni akarat az, amely most egyszerre nem akar