Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 7. évfolyam, 1909 (Budapest)

Daxer György dr.-tól: A megváltottság és az egyéni felelősség tudatának viszonya az ujabb theologusoknál

98 Dr. Daxer György. a szellemi lét közti közömbösségből, az ártatlanság állapotából, az ember lassanként megkülönbözteti szellemi énjét érzéki természetétől. Élete szellemi élet lesz. S minthogy ennek subjektiv tartalma még az érzéki természet, mig szellemi lényege mint parancsolat áll vele szemben; azért megvan az emberben a hajlam arra, hogy érzéki természete szerint s szellemi lényege ellenére határozza el magát, vagyis hajlik a bűnre. Szóval az ember mint véges szellem, természettől fogva bűnös. (763—769. §.) Rendeltetésével való ezen meghasonlásából — mint szükségszerű átmenetből — az embernek természetes vallásos fejlődés utján kell felemelkednie az igazi szellemi léthez, melyre hivatva van. Ezen szellemi hivatása ott van benne fejlődése egész folyamata alatt, mint isten adta potencia az istennel való közösséghez, a valódi szellemi élethez. (780. §.) Mint véges szellemben, a természetes létből kiinduló fejlődésének minden fokán ott él benne, az ő lényegében az istenhasonlatosságra való hivatása mint potencia és subjektiv szellemi életében mint hajlam. (Trieb.) Ebben rejlik aztán annak objektiv lehetősége, valamint subjektiv szükségérzete, hogy az ember a rendeltetésével való inegliasonlásból kiemelkedjék és rendeltetése megvalósítását meg evvel együtt életének az istennel való azon egységét elérje, amely tényleg még nincs meg benne, de a melynek benne mégis csak meg kellene lennie — vagyis a kiengesztelés subjektiv szükségérzete (subjektives Versöhnungsbedürfnis). (781. §.) De mint véges szellem, az ember nem szabadulhat az ő saját véges subjektivitásából kifolyólag ama meghasonlástól mindaddig, mig a kiengesztelés szükségérzetében arra csak eme subjektivitása erejében törekszik, vagyis mig a véges természeti állapot azon hatalom benne, a mely az ő énjét meghatározza, ellenben szellemi rendeltetése csak mint objektív hatalom, azaz mint puszta törvény áll öntudata előtt. Ebben áll a természetes ember megváltásának objektív szüksége (objektive Erlösungsbedürftigkeit 782. §.). Ezen ellenmondást, a mely a természetes ember lényegéből, mint véges szellemből ered, a természetes ember önmagában meg nem szüntetheti. Az csak az absolut szellemnek a végesben való önkijelentése által, vagyis úgy érhető el, hogy az absolut szellem a végesben mint igazi szellemi életnek immanens módon ható ereje bizonyul. Ez az istennek önkijelentése az emberben mint kegyelem, a mely hatását tekintve az ember szellemi életében az absolut szellem önkijelentése a véges szellemnek vallási szabadságában (783. §.) Ha Biedermannak eddig vázolt tanát áttekintjük, azt találjuk, hogy ő is ismeri az ember bűnét, sőt ő is ugy van meggyőződve, hogy ettől az ember önmaga meg nem szabadul,