Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 6. évfolyam, 1908 (Pozsony)

Lapszemle

150 Lapszemle. a keresztyén vallásra nézve ott, ahol a mechanistikus felfogást a természettudomány teréről a történettudomány terére is átviszik. Franke Η. liegnitzi lelkész még tovább megy, amidőn „monismus és monotheismus" cimű cikkében a monismus és a monotheismus összeegyeztetésére törekszik, a monismust természetesen nem a Hackel-féle; hanem abban az értelemben véve, a mint az a dualismussal szemben az összes lét számára egyetlenegy alapelvet, ősforrást vesz fel s a mennyiben ezt Istenben keresi és találja, annyiben a monotheismussal összeegyezteti ugyan, de a midőn Istennek transcendens létéről lemondani hajlandó s Istent a világba, illetőleg a világot Istenbe foglalja bele, határozottan a pantheismus sodrába jut, a mint az különösen Spinoza magasztalásában és a természeti s természetfölötti közt levő különbség eltörlésében nyilvánul. Tekintve az előbbi cikkíró pantheistikus hajlamait, épen a megfelelő helyen következik Kowalewski, königsbergi egyetemi magántanár „adalékok a pantheismus kritikájához" cimű cikke, mely a pantheismus bírálatára főkép a következő érveket hozza fel: 1. A pantheismus istenfogalma a világ fogalmával való egybefoglalás által sem válik oly positivvá, a mint azt a pantheismus hirdeti, mert, a mint Kant kimutatta, a világ mint ilyen szintén túlesik a lehető tapasztalat határán. 2. Egy a világ felett álló Istennek fogalmából nem következik, hogy az az Isten önkényesen nyúl bele a világ törvényes rendjébe, sőt csak egy a világ felett álló absolut szellemi hatalom biztosíthatja a világfejlődésnek célirányos haladását a Reinke-féle ,,dominánsok elméletének" analógiája szerint. 3. A világtörvények rendszere csupán potentiális, nem pedig actuális változhatatlansággal bír és a tapasztalatunkra nézve hozzáférhető világban épen nem tűnik fel oly tisztán, a mint azt a természettudományok idealizáló schematismusa után várnunk kellene. 4. A világnak Istennel való egybefoglalása mellett a világfejlődésnek disharmonikus elemeit is vagy Istenre magára kell visszavinnünk mint forrásra, vagy pedig azokat optimistikus módon szépítgetnünk. 5. A pantheismusnak nem lévén személyes istene, életteljes vallásos viszonynak alapjául nem szolgálhat. Különösen ez utóbbi érv sújtja a pantheismusnak azon finomabb alakjait is, melyeket Spinoza vagy Fichte (ethikai pantheismus, Isten «=» erkölcsi világrend) rendszereiben találunk. Végül Vierkandt, berlini egyetemi magántanár egy éles dialektikával megírt cikkben a példáknak egész tömegén értékképzeteink irrationális jellegét „mutatja" ki. A 2. szám első cikke magától a kiadótól, Steinmann, gnadenfeldi (itt van a herrnhuti testvérgyülekezet seminariuma) theol. tanártól való s „a történeti vallás problémáit és nehézségeit" tárgyalja. A nehézségeket főkép a következőkben látja: erőteljes, egészséges személyes vallásosság csak valamely határozottan ala-