Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 5. évfolyam, 1907 (Pozsony)
Payr Sándor: A pietismus paedagogikája
A pietismus paedagogiája. 55 még is mindig individualizálta (Thilo, i. m. 9. 1.). Ő, a ki anynyit volt grófok, fejedelmek körében, mégis a nép jogaiért küzd mint népnevelő katecheta, ő az udvari pap mutat példát a falusi lelkészeknek, hogy a tanítói foglalkozást meg ne vessék. Mily magasztosan fogta fel a nevelési célt, midőn saját szavai szerint a főt a szívbe akarta bele vinni, hogy igy azután a kezet is munkásságra indítsa. Mily alapos psychologiai ismeretről tesz bizonyságot s mennyire nem volt a beteges pietismus barátja, midőn azt mondja, hogy a gyermeki kedély természetes vidámsága nem ellenkezik a keresztyénséggel, azt a nevelőnek tiszteletben kell tartania. Ugyanő int, hogy a túlszigorú fegyelem miatt szenved a gyermekben a vigor ingeniorum, a melyet nem szabad elnyomni. Ne várjunk az ifjaktól olyan kedélyhangulatot s olyan szokásokat, a milyenek csak az öregkornak szokásai (Theol. Bedenken IV. 602.). Végül még csak egyet Spenerről, ami az ő reformátori módszerét és pastoralis prudentiáját, ami a paedagogusban is oly kívánatos, jellemzi. „Én úgy szoktam eljárni — úgymond — hogy még a nagyot, nem mindennapit és szokatlant is a lehető legkisebb mozgolódással teszem, mintha egészen mással foglalkoznám. Az ilyen eljárás talán lassúnak látszik, de egyszersmind biztosabb és eredményesebb. Ellenben az a dolog, amit nagy készülődéssel és úgy kezdenek meg, hogy már kezdettől fogva mindeneknek szemei reá vannak irányítva, sokkal több akadályba ütközik, heves ellenzőkre talál s ennél fogva sokkal többször vall kudarcot, az ügynek annál nagyobb kárára, mivel azt, amit egyszer már oktalanúl és elhamarkodva kísérlettek meg, később sem lehet több szerencsével megújítani". (Schmid, Paed. Encykl. Palmer: Spener IX. 8δ. 1.). Spener, midőn a katechesist oly melegen felkarolta, az ősi egyházra hivatkozott, mely külön katechetákat rendelt, oly fontosnak tartá e tisztet. Utal az ókori katecheta iskolák vezetőire, Alexandriai Kelemenre, Origenesre. Mesterei között pedig, a kikre mint tekintélyekre hivatkozik, s akik reá, mint nevelőre legnagyobb befolyással voltak, a wittenbergi reformátor áll elől, aki neki mindig „magnus Lutherus". Az evang. egyház későbbi jelesei közül Andreae Bálint, (f 1654) a szellemes stuttgarti udvari lelkész az, akinek paedagogiai elveire hivatkozik. Erről mondá Spener, ha valakit Luther után az egyház közhasznára feltámaszthatna, Andreae volna az. Ez a lángeszű, lelkes pap 1648 már egy káté magyarázatot adott ki és Idea bonae Institution is, Theophilus és Descriptio reipublicae christianopolitanae c. műveiben éles látással ostorozza a nevelés hiányait; „Az Isten szolgájának jó élete" c. verses pastoralisában 1) pedig csípősen szel*) Magyar fordításban közöltem az Evang. Egyh. és Isk. 1890. évf. 40. sz.
