Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 5. évfolyam, 1907 (Pozsony)
Schneller István dr.: Az egyéniség és a személyiség az Újtestamentomban
244 Az egyéniség és személyiség az Újtestamsntumban. αρρητα ρήματα, a οίν. εξόν άν&ρώπω λαλησαι. II. C. 12, t stb. — Α feltétlennel foglalkozó észnek világa sokkal tágabb, sem hogy az értelemnek véges világa szemléleteivel, fogalmaival, szavaival ki volna fejezhető. Legértékesebb tapasztalataink ról mi sem számolhatunk be. Feltótlen értékképzeteink adva vannak mint apodicticus tények s kategorice követelik érvényesítésüket. — Összeforrnak a mi Énünkkel és épp oly magyarázhatlanok, mint eme mi Énünk. Létezik egy intelligibilis világ lelkünk hátterében, a melyben szellemünk még meg nem oszlik külömböző irányzataira s igy nem lép ki az egymást korlátozó empirikus világba. Itt, a szellem egységében, szivünkben, Énünkben ; itt folynak le az empirikus világ fölötti tapasztalataink, e teremtő conceptioink, a melyek mint egészen sajátos erők feltétlen hatalommal, másra való tekintet nélkül, mozgatják és emelik fel földi életünket. A kibe e szent szellem, e Krisztus leszállt, a kiben Éniségével e szellem egyesült; az immár nem érzéki természetének szolgája ( σαρ/.ιχός •), nem is kérdi azt, hogy mit mondanak az emberek, mit követel a világnak rendje, mit a minket környező történeti hatalom (νόμος), nem ez határoz, nem ez dönt; csakis egy a döntő; az Éniségünkbe felvett, ez Éniséget mozgató és boldogító πνεϋμα. Megszűnt ez állásponton ezért is a törvényálláspontján létező választási szabadság. Egy magasabb szabadság létesült az isteni szellem által meghatározott Énnek, ennek a mi jobb Énünknek természetes érvényesülése. Amott a cselekedeteket kényünk kedvünk szerint műveltük; itt belső szükségszerűséggel gyümölcsöt termünk. Függésbe jutottunk, de nem a szolgaság függősébe, hanem oly függésbe, a melyben jobb Énünket érvényesítjük s melyben ezért is igazán szabadok vagyunk. Az Isteníiuságnak gondolata igy megszűnt csak is passiv physikai értelműnek lenni; nem jelenti azt, hogy Isten teremtett avagy nemzett minket. Ez csak az egyéniség álláspontján bir értelemmel. — Az Istenfiuságnak itt magasabb, activ, ethikai értelme van: Mi magunk vettük fel az istenséget önmagunkba; Éniségünkben mint jobb Énünkben benne van az isteni πνεύμα, Krisztus, ugy hogy nem az empiricus, hanem az intelligibilis Én él mi bennünk, igazán Istennek fiai, ezért is igazán szabadok vagyunk. Ez a szabadság, a melyet Pál apostol nem győz eléggé dicsőíteni; ez az a szabadság, a melynek hymnusát Lutherunk a „Freiheit des Christmenschen"-ben megírta. Mysterium ez, hitszerű élet ez; de a legnagyobb, a legértékesebb valóság. Schneller István dr.
