Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 5. évfolyam, 1907 (Pozsony)
Schneller István dr.: Az egyéniség és a személyiség az Újtestamentomban
Az egyéniség és személyiség az Újtestamentomban. J23 kép, mely az elvnek feltétlen, isteni voltát teljesen kifejezte ugyan, de a történeti Krisztussal, a kiről mitsem akart az első három év alatt tudni —nem számolt. Nem Krisztussal, mint történeti lénynyel, hanem Krisztusnak halál-tényével és feltámadási tényével nem történetileg, hanem vallásbölcseletileg foglalkozott. Nem Krisztusnak élete, hanem a Krisztusnak, mint a mi bennünk ténykedő elvnek —• mi bennünk lefolyó élete iránt érdeklődött az üdv iránt sóvárgó kedély intensivitásával, és saját, valamint követői életével illustrálta az érzéki életnek való elhalás és a szellemben való feltámadás boldogító, a hívőt is végre megdicsőítő (πνευματικόν σώμα) evangéliomát. Igen közel áll a Pál apostoli Krisztus kép a János-féle evangéliomban rajzolthoz. Itt is, ott is csak átvitt értelemben beszélhetünk egyéniségről és személyiségről. — Sokkal életteljesebb azonban Pál apostolnál az ember egyéniségének és személyiségének képe, mint János evangéliomában, Ez utóbbiban merev ellentét van az ujjászült és nem ujjá szült ember közt, a melyet semmiféle psychologia sem közvetít. Más az egyiknek eredete, élete és célja, mint a másiké. — Az egyéniség nem ethizálódik a személyiségben, hanem az egyik a másikban egyszerűen nincs. — Pál apostolnál is meg van a két élet közti ellentét. Az ellentét azonban nála nem személyi, hanem elvi; nem az Én más, hanem az Ént mozgató erő, elv lesz mássá; s ezzé sem csudás módon, egyszerre, hanem psychologiai közvetítéssel. — Az élet és nem az abstractio terén mozgunk itt. Pál saját életéből, lelkének finom megfigyelése alapján merítette az egyéniséget a személyiségtől megkülömböztető, de az egyikből a másikba átvezető adatokat. — Pál apostol szerint két ellentétes elv mozgatja az embert: a σαρί-nak és a wíüjua-nak elve; mely elvek képviselője Ádám és Krisztus, az első és az utolsó Ádám I. C. 15, 4 5 stb. A σαρξ az objektív bűnnek alapja; ugy hogy minden érzékire egész öntudatlanul a bűnnek sötét hatalma nehezedik rá. Minden test, a melyet a σάρξ éltet, minden σώμα ψυχικό ν a bűn hatalmának van alávetve s ezért is halál hatalmának is. A bűnnek, a halálnak alapja és mozgató elve a σάρξ, a χοϊκος άνθρωπος. (R. 5, 1 2 ff. 21. vlmt I. C. 15, 45 stb.). Ezzel szemben az igaz (δικαιοσύνη, αγιοσύνη) életnek, az örök életnek elve a πνεύμα, a πνενματικόσ ανδρωπος, közelebb azon πνεύμα birtoka, mely az égből jő, tehát az Επουράνιος άνθρωπος vagy is Krisztus — Ez a két elv egymás ellen küzd: ήσάρξ επι&νμεϊ /.ατά τον πνεύματος, τό δε πνεύμα κατά της σαρκός, ταύτα δέ άλλήλοις αντίκειται Gal. 5. 1 7. — Azonban egyik elv sem alkotja meg az Ént, hanem mind a kettő befolyásolja azt. — Az Én — ez egymással küzdő, ellenséges hatalmakkal szemben áll — mint az akarásnak, a cselekvésnek felelős alanya. — Kezdetben az Én egészen
