Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 5. évfolyam, 1907 (Pozsony)
Raffay Sándor: Stromp László
Énünk és világa. 203 útján vagyunk képesek kikorrigálni. Ha egy fehér kockadarabról látásom azt hazudja, hogy az cukor, ízlésem majd megmondja, hogy az só. Ha úgy érzem, hogy a szobában hideg van, látó érzékem a thermometer megfigyelése után majd kioktatja a tapintó érzékemet, hány fok meleg a világ. Valóban érzékeinkből soha ki nem bontakozhatunk: nélkülök nincs fogalmunk s igy nincs — világunk sem . . . De, tegyük mindjárt hozzá, itt nem az „én" subjectiv érzékelésemről és fogalomalakitó képességemről van szó csupán, hanem velem együtt minden más hozzám hasonló „én"-ről is, vagyis a fajról, mert mindnyájan physikailag és ugyanazon törvénvek szerint vagyunk megalkotva, lelki világunknak — hogy ugy mondjam — a biologiája teljesen egy és ugyanaz. Olyanok vagyunk e tekintetben mint a fészekrakó fecskék. A mint megjönnek tavaszkor, nyomban sürgős munkába fognak, rakják a fészköket. A mennyi fecske van, volt és lesz, soha nem rakott másféle fészket, mint a milyent ismerünk: s ha kérdjük hogy ennek mi az oka ? Más feleletet nem adhatunk reá, mint hogy ez a fecskének a természetéből foly. Meg van bizonyos természeti ösztöne, arravalósága, a mely fészekrakásában mindig egy azonos formában fog megnyilatkozni, feltéve, ha anyagot is lel hozzá. Világos tehát, hogy a forma tisztán a fecske tulajdona és hozománya. Nos hát igy vagyunk mi magunk is. A tárgyi világ számunkra csak szemléleti anyag : a forma, a melylyel azt ismeretünkben feldolgozzuk, tisztán a miénk s mindnyájunknál azonos, egyetemes és szükségszerű. Valóban igaza van tehát annak a bölcselőnek, a ki azt mondja, hogy e világ „az én képzetem." Ez nem jelent annyit, mintha a világ magára nem volna: nélkülem is meg van biz az. De hogy mi e „világ", azt mi époly kevéssé tudhatjuk, mint azt, hogy — mi vagyok „én" ? Az egyik rejtélyhez odatársúl tehát a másik nem kevésbbé kisebb rejtély — az „én" kérdéséhez a „világ LÍ kérdése s a kettőt betetőzi a harmadik a legnagyobb titok, az „Isten" titka. Valóban mihelyt a tapasztalati körön túl hatol kutató tekintetünk, ott áll a tilalomfa : „ignorabimus" és mindörökké csak „ignorabimus". * De hát van-e ebben valami kétségbeejtő ? A görögöknek csapongó, termékeny mythologiája megőrzött egy regét, a mely Prometheüszről szól, a ki — tudjuk — az égből, Zeüsztől elrabolta a tőzet s lehozta azt az emberek közé. De iszonyúan lakolt merónyleteért. — Zeüsz felgerjedt haragjában a vakmerő rablót sziklához láncoltatta, s egy sast rendelt mellé, a melynek rendeltetése volt a
