Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 5. évfolyam, 1907 (Pozsony)
Könyvismertetés
175 Könyvismertetés. -vitás, de aligha „zápfog". 16, 2-ben a ítp'inrv gyökérjelentése szerint „csöndesen voltak", nem „ügyeltek". A 4. v.-ben megemlített Szórek kérdése ma már meg van oldva (1. Buhl, Geographie des alten Palaestina 1896 68. és 90. old.). A 13. v.-ben sat. nem kérdés. Ugyanitt a dsdd az összefüggés szerint a vízszintes, hosszirányú „mellékfonál", amelybe S. haját a takácsszék szélességi irányában beleszövik. A „vászonba'" (153. old.) nem lehet azt beleszőni. Ε vers végére külömben még a legnagyobb szövegkritikai óvatosság mellett is oda kell tenni azt a világos toldalékot, amely Kittel bibliája szerint a LXX., Italaban és a hexaplaris síriai versioban megvan. — A 18. v.-ben vagy „elküldött és elhívta" vagy egyszerűen „elhivatta", de nem mind a kettő: ..elküldött és elhivatta". A 19. v.-ben nem „valakit" hívott, hanem azt az embert, aki már 9. és 12.-ben is ott volt. Ugyanitt "?nni lehetne ugyan ^nn gyökértől, de jobb itt a szokásos: „kezdte", t. i. őt megalázni, azt amit a filiszteusok 21-ben folytattak. Hogy a „levitték Gázába" kifejezés (21. v.) miért „nem békíthető ki a Szórek völgyebeli lakással (4. v.)", noha az bizonyára alacsonyabb fekvésű: nem tudom. Ugyanitt a cWm dualisa nem jelent „két vasláncot". A 22. v.-ben nem jelentheti, hogy a haj újra nó'tt „olyanná, amint" lenyíratott, hanem: „amint lenyíratott", azonnal ez után újra kezdett nőni; a 22. és 23. v. közé bizonyos időtartam esik. S végül a 27. v.-ben iJ mint „karzat" az összefüggésbe be nem illeszthető modern képzet volna. A tanulmány végén vártam volna a 16. fejezet általánosan csodált finom rajzának eszthetikai méltatását, annak a mesteri fokozatnak kiemelését, amely a kísértésekben, Sámson könnyelműségében, majd belső átalakulásában mutatkozik. Éppen ez a fejezet teszi az egész elbeszélést az ő-szövetség „egyik legszebben kidolgozott részletévé". A könyvet „Ahiság és Adónia", egy „bibliai kép" fejezi be, amely, jobb szeretném, ha egészen elmaradt volna. Már a jeligéje is szerencsétlen: I. Sám. 8, 11. 13. 16. szellemében akarja feltüntetni Dávid utolsó és Salamon uralkodása első éveit. Adoniában az Abiság iránt való tiszta, eszményi szerelem áldozatát látja, aki nem áhítozik már a koronára, hanem lelkén viseli agg édes atyjának szenvedő állapotát, míg Salamon egy rövid kérdéssel sem tudakozódott soha annak állapota felől . . , sat. sat. A költőnek bizonyára szabadságában áll a bibliai szöveg nyújtotta alapon modern lélektani rajzot adni: de itt annyi a bibliai alappal egyenesen ellenkező költött toldalék, hogy ezt már nem lehet bibliai rajznak mondani. Nem egyéb az mint keserű gúnynyal Salamon ellen forduló s feltétlenül Adónia mellett állást foglaló apológia egy tárcaszerüen megírt regényes epizód alakjában. Annál szivesebben időztem el sokáig a tudós szerző igazi tanulmányainál, amelyekről őszinte szívből óhajtom, hogy a bennök
