Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 5. évfolyam, 1907 (Pozsony)
Tüdős István dr.: Keresztelő János
Keresztelő János. 95 használ fel, a mennyit jónak és szükségesnek ítél, hiszen a 3 l 8-ban ezt ís irja : κπολλσ. μεν OLV v.cd ειερα παρβ/.αλών εναγγελίζετο τον λαόν." azaz : „sok más egyébre is intvén tanította a népet". Ez arra enged következtetni, hogy Lukácsnak több tanításról is lehetett tudomása, a melyet Keresztelő János végzett, mert más különben csak irói fogás volna ez az oda vetett mondat. Mielőtt azonban annak a tulaj donképeni beszédnek méltatásába ereszkedném, mint az ismertetés után természetszerűleg következő tárgyba, rá kell irányitanom a figyelmet arra az ellentétre, a mely a beszéd intézésében mutatkozik. Azaz az olvasónak minden bizonynyal szemébe tűnik az, hogy Máténál Keresztelő János a beszédet mintegy egyenesen a farizeusok és saddúceusok ellen tartja, mikor „látta volna, hogy azok közül sokan jönnének ő hozzá, hogy megkeresztelkednének" s azoknak mondja : „Mérges kígyóknak nemzetségei" stb. Ezzel szemben TAikács egyszerűen igy vezeti be a beszédet: „igy szólt vala a sokaságnak, mely megyen vala, hogy megkereszteltetnék ő tőle : Vipera kígyóknak nemzetségei stb. Ez az ellentét Máténál a célzatosságot árulja el a beszéd intézésében, Lukácsnál pedig az általánosságot bizonyítja. Melyik már most az igazi? Volt-e szükség a célzatosságra vagy nem? Lehetett-e általánosságban is ugy beszélni, a mint Lukács előadja a beszédet? Szerintem általánosságban is lehetett, sőt kellett is úgy beszélni, a mint beszélt s tanított Keresztelő János, a kinek azonban kétségen kivül célzatossággal is volt oka és joga beszélni, mert a kevély, az elbizakodott, a magukról sokat tartott farizeusokat és sadduceusokat meg kellett szégyeniteni, mint a kik nagy büszkeséggel hivatkoztak az ő Ábrahámtól való származásukra s rá kellett mutatni arra, hogy az az Ábrahám-fiúság semmi, mert az Isten még a kövekbői is támaszthat fiakat Ábrahámnak. Általánosságban tartottnak, de bizonyos éllel mondottnak is vévén a beszédet, annak jelentőségét e kettős szempontból kell elbírálnunk. Szólt a próféta tanítása erős hangon, kemény modorban mindenkihez, de különösen a magukra sokat adókhoz, hogy mindenki lássa s érezze, hogy az addigi élet folyatásával nem lehet az Istennek országába jutni, sőt az az élet, a melyet addig éltek, egyáltalán nem való másra, csak arra, hogy teljesen megszűnjék, megsemmisüljön, mert rosz, gonosz, istentelen, a melynek, mint fának, immár a gyökerére vettetett a fejsze s minden fa, minden egyes ember élete, a mely jó gyümölcsöt nem terem, kivágattatik és a tűzre vettetik. Az általánosításnak olyan példája ez, a melynél különbet senki sem alkalmazhat, mert igazsága mindenkire vonatkozik, a ki nem él az Isten országának megfelelő életet, a kinek szíve s lelke nem csüng azokon az eszményeken, a melyek jó gyümölcsöket termenek.
