Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 3. évfolyam, 1904-1905 (Pozsony)

Tirtsch Gergely dr.: Az antinomismus keletkezése és feléledése

144 Dr. Tirtsch Gergely. bűnbocsánatot. Ámde hogy felnyissák szemeiket, nem szükség nékik a törvényt hirdetni, hanem csakis a „kegyelmes Istent." Maga a megújhodás egész simán, minden belső megrázkódtatás nélkül megy végbe: „A bizalomteljes hit, hogy van kegyelmes Istenünk, kiegyenlíti az emberben a belső meghasonlást, legyőzi a bajok nyomását, elhallgattatja a bűntudatot, és saját tevékenységünk tökéletlensége dacára megszerzi ama biztos tudatot, hogy a szent Istennel elszakíthatatlanul egybe vagyunk forrva". (Harnack: Wesen des Christenthums 169 old.) Egyben azonban teljesen megegyezik a régi és a modern antinomismus, hogy mind a kettő Luther irataihoz támaszkodik s abból akarja bizonyítani igazát. De mert Luther állásfoglalása e kérdésben teljesen világos, a modern antinomismus bizonyos reconstruáláshoz fog, a mely jelenkorunk egyik legérdekesebb irodalmi vitáját inaugurálta. A ritschlianismus ugyanis dogmatikai előítéleteihez mérten Luther művei közt elvi természetű külömbséget tesz, meg akarja szabadítani az igazi Luthert a „scholastikus ellenmondásoktól," ki akarja belőlük választani a „katholikus maradványokat" s a szerinte igazi reformátorit akarja visszaállítani. Harnack, Herrmann, Loofs s a többi Ritschl irányú dogmatörténészek, csak hogy antinomistikus tendentiáiknak történeti alapját biztosíthassák, külömbséget tesznek az ifjú és az élete delén álló Luther közt. A reformátori harc kezdetén az ifjú Luther nemes hévvel támadta az elavult, a scholasticismusba merült theologiai világnózletet, ekkor Luther geniusa még törhetetlen (Kattenbusch, Stud. u. Krit. 1878, 223. old), igazság szeretete még semmi által nincs befolyásolva — ezt az időt nevezi Harnack a „fénykor gazdag tavaszának", melyre azonban szerinte teljes nyár nem következett (Dogmengesch. III. 693. old.) — s így ebben az időben nyilatkozik meg az igazi reformátor. Később már egyházkormányzási tekintetek működtek közre s Luther saját jobb meggyőződése dacára sokban al kalmazkodott volna a régi rendszerhez. így lett volna Luther alapjában antinomista s ép a tliüringiai és szászországi visitátiók terelték volna őt le az antinomismusról. Loofs dogmatörtónetében (379. old.) Luthernek II. Cor. 3. ν. 4-11 felett tartott beszédjére. (Eri. kiad. 9. k. 238. old.) hivatkozik, a melyben szerinte Luther nem tudná eléggé lealacsonyítani a törvény hirdetését, és érvényességét a keresztyénekre vonatkozólag teljesen tagadná. Hasonlókép hivatkozik Harnack is Luthernek egynéhány kijelentésére s Herrmann idézett monographiájában szintén tud Luthernek antinomismusáról, hivatkozva különösen Sermo de poenitentia 1518 ciműiratára. Egyszóval miként egykor Agricola, úgy a modern antinomismus is Luthert akarja a maga javára kijátszani.