Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 2. évfolyam, 1903-1904 (Pozsony)

Szent-Ábrahámi Mihály, mint dogmatikus. III. Masznyik Endre dr.-tól

Szent-Ábrahámi Mihály, mint dogmatikus. 243 tinatio dogmája ellen irányúló czélzattal védelmezi az emberi akarat szabadságát. S még inkább kitűnik ez ha megvizsgáljuk ugyan e fejezetnek az isteni akarat tárgyára vonatkozó fejtegetéseit. Ezek a fejtegetések (bár nem mondja, mert ő ritka tárgyilagossággal, minden felekezeti él nélkül terjeszti elő a maga nézeteit) egyenes polémia a kálvinista tanok ellen. Az isteni akaratnak, bármelyik értelemben vegyük is azt, tárgya a valódi jó. A mi egyházi dogmatikánk e helyett ezt mondja: a kegyelem. Mert Isten a bűnbeli vagyis az erkölcsi rosszat nem akarja; nem akarja pedig sem tagadólagosan (nemlegesen) t. i. az által, hogy a bűn kikerülésére szükséges dolgokat megvonja, — sem tevőlegesen t. i. hogy bennünk a bűnt eszközölje. Látszólag ugyan egyes szentírási helyekből olyasmi tűnik ki, mintha Isten oka lenne a bűnnek, de az csak látszat és pedig vagy azért, mert Isten megengedi s rendkívüli eszközökkel a bűnöst nem tartja vissza a bűntől; vagy azért, mert nem zár el minden utat a bűnös előtt. Épen azért az eleve-elrendelés, mely a keresztyének közt a legnagyobb megfontolás tárgya, szószerint mindama műyekre alkalmazható, melyeket Isten — mielőtt megtörténnének — magában elhatározott; bibliai értelemben pedig jelenti azt a határozatot, melynél fogva Isten az embereknek az üdvözülés eszközeit vagy az evangéliom igazságait ajánlja, végűi egyházi gyakorlat szerint jelenti az üdvözítendő vagy elkárhoztatandó emberekre vonatkozó végzést is. Ennélfogva ez a határozat egyetemes (universalis^) s nincs bizonyos egyénekre szorítva, mintha t. i. Isten némelyeket kiválasztott, másokat elmellőzőtt volna, — de igenis a hit és engedelmesség feltételeihez van kötve. Ε feltételek nélkül az üdvösség senkinek sem adatik meg, bárha maga az isteni végzés az eszközök és a czél felajánlása tekintetében az emberben előre megkívántató feltételek nélkül történt is, mert ha az üdv vagy kárhozat az Isten absolut végzéséből folyna: akkor nem lenne helye a kegyességnek, az erénynek, bűnnek stb.; akkor hiábavaló lenne engedelmességet követelni attól, a ki nem tud sem engedelmeskedni, sem nem engedelmeskedni. Az ártatlanokat kinok alá vetni; a kárhozatra vetetteket az idvességre komolyan hívogatni és pedig büntetés terhe alatt, — mindez az Isten szentségével, igazságosságával és bölcseségével ellenkezik. Maga a biblia sem tanítja a föltétlen elrendelést, hanem igenis a jók jutalmazását és a gonoszok megbüntetését. Mindebből nyilvánvaló tehát, hogy Szent-Ábrahámi az absolut praedestinatiót semmiféle, tehát sem az ágostoni infralapsaristikus, sem a kálvini supralapsaristikus formájában nem fogadja el. Ezzel a szorosabb értelemben vett theologiai kérdések ki vannak merítve. De ugyan e körben szól még Szent-Ábrahámi a harmadik, negyedik és ötödik fejezetekben az Isten munkáiról,