Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 2. évfolyam, 1903-1904 (Pozsony)

Szent-Ábrahámi Mihály, mint dogmatikus. Dr. Masznyik Endrétől

274 Dr. Masziiyik Endre. kezeti korlátok és szűkkeblűség ellen is. Ennek természetes folyománya, hogy hitvallás- és dogma-kényszert szóval betűrabságot nem ismer. De másfelől, szemben a radikalis protestánsok rationalistico-speculativ álláspontjával és módszerével, sőt talán első sorban a saját hazai unitárius egyháza körében kifejlett s Dávid Ferencz által legtökélyesebben képviselt s hol nyíltan, hol titkon utána is folyton meg-megujuló ama rationalistikus irányzattal, mely a keresztyénséget legbensőbb lényegében, Jézus Krisztus személyiségében, tehát az isteni kijelentés alaptényében támadja meg s az evangéliomi protestantismusból, illetőleg magából a keresztyénségből merő észvallást, a dogmatikából philosophiát, az egyházból, mint a liívök közösségéből iskolát, Jézus Krisztusból názáreti tanítót csinál, — Szent-Ábrahámi megálljt kiáltott és az üdvösség dolgában Isten s nem az ember dolgát látva, a negatio meddő munkája teréről a positiv térre lépett, mert nagyon jól tudta, hogy csakis ez úton mentheti meg az egyházat a végső veszedelemtől, a belső s külső pusztulástól. Nekem úgy látszik, hogy e mentő munkájához igen körültekintő óvatossággal látott, hogy az átmenetet az unitarismusból az arminianismusba illetőleg remonstrantismusba lassanként csinálta meg. Ezt abból a „Confessio"-ból következtetem, mely az erdélyi unitárius egyház leggyászosabb korszakában (1714—1718) vagyis mikor Steinville erdélyi katonai parancsnok erőhalalommal vette el a templomokat, iskolákat, birtokokat s űzte el a papokat, tanárokat és tanulókat és a pásztor nélkül maradt nyájat más aklakba terelték, látott napvilágot s melyet Almási Mihály püspök és Szent-Ábra hámi Mihály aláírásával az unitárius consistorium bocsátott ki. Bizonyos dolog, hogy e „Confessio"nak szerzője Szent-Ábrahámi s hogy annak czélja a népnek az unitárius hitben való megtartása vala. De tény az is, hogy bár annak egészén az unitárius gondolat vonul át, mégis ott lappang már benne a positiv irányú remonstrans Szent-Ábrahámi. Hogy ezt igazoljam, csak főbb tételeit emelem ki: ,,Hiszek egy Istenben, az örökké való Atyában, ki mind állatjában mind személyében egyetlenegy, kit egyedül illet minden isteni tisztelet. Hiszek Jézus Krisztusban, ki Istennek egg szülöttje, de nem természet szerint való Isten, hanem csak igaz Isten, — fogantatott Szent-Lélektől és az Istennek erejétől vagy akaratjából és született Máriától, az fogantatás idejére nézve tiszta szűztől, ki a bűntől megválva, mi hozzánk hasonló, feltámadott, üle az Atya jobbjára, az Atya alá vettetett; imádásra mindazáltal méltó, mert a ki nem tiszteli a fiút, nem tiszteli az Atyát. Hiszem a Szent-Leiket, de nem a Szent-Lélekben, ki sem állatja, sem személye, hanem Istennek ereje, ujja, jobb keze, a ki soha nem imádtatott, soha nem is imádtatik, a ki által szólott Isten a próféták által és most is igazgattatnak a hívek minden igazságra. Hiszem a közönséges apostoli keresz-