Raffay Sándor szerk.: Theologiai Szaklap 2. évfolyam, 1903-1904 (Pozsony)

Jakab levele zsidó vagy keresztyén irat? Raffay Sándortól

102 Rafl'ay Sándor. A 2.5 a maga egészében is tisztán visszhangja ugyan a hegyi beszédnek, de különösen az istenországáról olyan képzetet ad, a melyet a zsidóságban nem, csakis a keresztyénség körében találunk és érthetünk meg. A 2,

7. καλόν ονομα-ϊ&ί csakis a keresztségben elhangzott Jézus nevére vonatkoztathatjuk. Máskép azt semmikép se tudjuk elfogadhatóan megmagyarázni. Ezt a Jehovah nevére vonatkoztatni merész ötletnél nem egyéb. Mert igaz ugyan, hogy az Isten nevéről való neveztetés és általában a névnek sajátos jelentősége zsidó eredetű, de először is a ν.αλόν ονομα ott szokatlan, s annak gúnyolását vagy szidalmazását nem panaszolják, hanem csak általában az Isten dicsőségének vagy hatalmának káromlásáért feddődnek, azután meg azt nemcsak innét, hanem az újszövetség egyéb könyveiből is tudjuk, hogy a Krisztus nevét hangoztatták azok felett, akik Jézus vallásának híveivé lettek, és hogy ép e név miatt üldözték őket kezdettől fogva. Az Ap. Csel. könyve bizonyságot szolgáltat arra nézve is, hogy e névnek hirdetését, e névben való csodatételt tiltották meg az apostoloknak is és Pál is tud arról, hogy a Krisztus nevét átkozták. I. Kor. 12,

3. És ez az egyetlen újtestamentumi példa többet nyom a mérlegben, mint Spittának minden adata, mert az ő álláspontját csak a kifejezés formális rokonsága, a miénket pedig a gondolat és a tény azonossága támogatja. Hasonlókép csak keresztyén alapon érthető a 4, 4 mondása, amelyben csak a μοιχοί ν.αί μοιχαλίδες lehetne bizonyság a zsidóság mellett, ha az újtestamentumban nem volna ez a képzet ép oly otthonos, mint a zsidóságban.

1) Ezért hát ez is csak arra lehet bizonyság, hogy egyes szavak és kifejezések azonossága nem lehet döntő ott, ahol a képzetek rokonságát senki sem tagadja. De a fő- fő hely 5,

7, a hol egy oly sajátos keresztyén eszméről van szó, amelyet maga Spitta se képes zsidó alapra állítani. A parusia eszméje s az addig való kitartás szüksége ez, a mely eredeti keresztyén gondolkodásra vall. Az 5,

1

4. és 1

9. pedig olyan helyek, amelyek a keresztyénségben mindjárt kezdetben érthetők voltak. De mindezeken fölül is van még egy hely, a melylyel le kell számolnunk. Az 5, u-ben, ahol a levél irója ismételten a kitartásra buzdít, a következő kitételt találjuk: ν.αί τό τέλος ν.νρίον εΐδετε. Ezt Spitta, mivel az ő hypothesisének különösen kedvező, a legtöbb exegetával egyezően az Isten által Jóbnak adott végső felsegítésre és megáldásra vonatkoztatja. Ámde én sokkal helyesebbnek tartom úgy, amint azt már Augustinus, Beda, Lyra, ') Mt. 12, ,

9. 16,

4. -Mk. 8,

3

8. Lk, 18,

1

β. Róm. 7, 3.I. Kor. 6,

9. Héb. 13,

4. II. Pét. 2,

1

4.