The Eighth Hungarian Tribe, 1983 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1983-06-01 / 6. szám
THE EIGHTH HUNGARIAN TRIBE June, 1983 a levegőt, hogy az az alsó vagy felső ajak és a levél sréle között távozzék - miközben a levél szélét megrezegteti. Valójában sok gyakorlatra van szükség, míg valaki dallamot is tud e levélen fújni. A legjellemzőbb pásztorhangszert, a furulyát Délkelet jEurópában minden nép saját népi hangszerének tekinti, de magának vallja sok más nép is. Délkelet-Eurápában valóban sokféle változatát ismerik e hangszernek. Még a neve is meglehetősen egységesen hangzik: elég, ha csak a magyar furulya szót a délszláv fruIával, a görög floyérával, vagy akár a lengyel fujárkával vetjük egybe. A furulyának régebbi magyar nevt; süvöltő. így szerepel a XV. század eleji Schlögli szójegyzékben és ma is a moldvai csángók nyelvében („szültü", süvöltő). A régi magyar pásztorok a furulya hangjához torokból jövő morgást is vegyítenek. Ezáltal a primitív többszólomúságnak, az úgynevezett bordunkíséretes többszálomúságnak sajátos formája jött létre. így emlékezik meg erről Arany János, Tájkat táncolni. Ennek a divatnak köszönhetjük, hogy az akkori időkből ungarescha - azaz magyar tánc - címen néhány magyar dudadollam külföldiek kottajegyzésében fennmaradt. A XVII. században magasabb társadalmi körökben is ugyanolyan vagy talán még fontosabb szerepet játszott a duda, mint ma a cigányzenekar. Századunk elején már csak egyes vidékek parasztjai, és főleg pásztorai közt volt kedvelt. Szeged környékén még a templomba is bevitték a dudát. A karácsonyi éjféli mise végén .rikoltottak a dudák, zengett az ének . . . kifordított subás pásztorok és a kegyes öregasszonyok karikában forogtak a templomiban..." - olvashatjuk egy századeleji feljegyzésben. A duda-hagyományba kapcsolódik Magyarországon a tekerő (nyenyere), amely valószínűleg csak a XVIII. század folyanán és csak az Alföldön honosodott meg. (Nyugat-Európában a XII. század óta ismerik, a középkorban templomi hangszerként is használták.) Népszerűségét nálunk főleg annak köszönhette, hogy hangja nagyon hasonlít a dudáéhoz. E hangszer három húrja nagyjából ugyanazt a szerepet tölti be, amit a duda három sípja. A húrok - egy dallam - és két kísérőhúr - olyanformán feszülnek egy fakerék peremére, mint a cseliá vagy hegedű húrjai a „láb”-ra. A húrokat a forgatott kerék dörzsölése szólaltatja meg, hasonlóan ahhoz, ahogy a hegedűt a vonó, a balkéz ujjai pediq nem közvetlenül, hanem fa-billentyűsor segítségével érintik a hangszer dallamhúrját. Az egyik kísérő húrnak „recsegő” a neve; úgy van rászerkesztve a hangszer testére, hogy — a kerék zökkenő forgatásával — különböző ritmusformulákat lehet e húron megszólaltatni. Ennek a recsegő ritmusnak a tánckíséretben van fontos szerepe. A több mint 50 féle magyar népi hangszert, s ezzel együtt a hangkeltés és zenélés sokféle ősi formáját, a falu gyors városiasodása egyre inkább kiszorítja a hagyományos használatból. E röviden ismertetett hangszerek ma már ugyanúgy ritkaságként fordulnak elő, mint azok, amelyekről itt nem is szólhattunk: a jelzésre, állatriasztásra, de templomi célra is használt sokféle kereplő; a kölompok és csengők, melyek nemcsak az állatok hol- és hogylétéről értesítették a pásztort, hanem (tudatos harmóniai igénnyel történt összeállításban I) gyönyörködtették a fület is; a gyermekjátékként (valamikor varázsló eszközként) használt búgattyú; az ugyancsak jelzésre használt kanásztülök és a fakürt („havasi kürt" amelyen az egyszerűbb dallamot is el lehet játszani), és így tovább. Egyetlen hangszer, a valószínűleg német területről Magyarországra származott citera az, amely máig megőrizte országos népszerűségét; feltehetően árért, mert könnyen előállítható és nem nehéz rajta megtanulni játszani. Újabban, mióta a legeldugottabb falu sincs ráutalva a zenei önellátás ősi formáira, a citerát sem annyira kép című versében: Nyáron a bojtár legelteti nyáját S dombtetőn ríkatja gyenge furulyáját, Maga pedig hozzá keservesen mormol .. . A pásztorok furulya helyett alkalmankint a klarinét primitív változatát, nádsípot készítettek maguknak. Ez nagyjából annyi idő alatt elkészíthető, amennyi rövid leírásához szükséges: a nádcsőből úgy kell arasznyi rövid darabot kivágni, hogy egyik vége zárt, azaz bütykös legyen, a másik vége nyitott maradjon. A zárt végétől egy centiméternyire késsel „nyelvet" hasítanak a cső oldalába. Ezután csők lyukakat — hangképzőnyílásokat - kell a cső oldalára vágni. Ha ezeknek elosztása megfelelően sikerült, dallamot is lehet a nádsípon eljátszani. E jelentéktelennek látszó hangszer elsősorban időben és térben igen messze ágazó rokonsága miatt érdemel különös figyelmet. E rokonságba tartozik nemcsak az arabok arghul nevű kettőssípja és a szardíniái launeddas, hanem a jánoshidai, alattyáni, rácalmási ásatások nyomán előkerült avar kettőssíp is. Hangszertanilag a magyar duda is - régebbi századok általánosan kedvelt tánczenei hangszere - közeli rokona a nádsípnak. A duda sípjai ugyanolyan klarinétszerű sípok, amilyen a nádsíp. Három sípja — melyek közül eggyen a dallam, kettőn pedig a jellegzetes bordunkíséret szól, — csak úgy szólaltatható meg, ha a játékosnak nem kell mindeniket szájába vennie; ezért van szükség a birka-, kecske-, vagy kutyabőrből (ritkábban más állat bőréből) készült tömlőre. A légmentesen zárt tömlőbe kötik bele a sípok végét; a játékos szájjal vagy könyökéhez szíjjazott kis fújtatóval fújja tele a tömlőt: innen a sípokon át távozik a levegő. A duda két kisebb sípja — a dallam- és kontrasíp - egy darab fából készül; tulajdonképpen nem egyéb, mint kettősklarinét; hasonló az említett arghulhoz illetve az avar kettőssíphoz. A magyar duda harmadik sípja egyetlen mély hangon szóló basszus-síp. A XVI. században a magyar duda egy időre még Nyugat-Eurápában is ismert volt: divat volt magyar vagy magyaros dudajótékra magyar táncopraktikus okból (tánckíséret), mint inkább hagyományápolás céljával veszik kézbe. A nagyobb hatás kedvéért 5-10 tagú citeraegyüttesek alakulnak, s ezek, leginkább a különböző ünnepek és kulturális események alkalmával, színpadon szerepelnek. Ez tulajdonképpen mesterséges fenntartása a hagyománynak, de ami a hagyományból érték, ahhoz talán ily módon is érdemes ragaszkodni. Bartók és Kodály a cigányzenészekkel, a magyar népi hangszeres zene mai általános művelőivel alig foglalkoztak, figyelmüket a - már a század elején is erősen fogyatkozó — kimondottan paraszti hagyományra fordították, mert ez a maga primitívségében is hfvebben és sokoldalúbban tükrözte népi és nemzeti egyéniségünket, mint a bizonyos fokig uniformizálódott „cigányzenélés". A régi hangszeres zenei hagyomány ugyanakkor széles perspektívában mutatja kapcsolatainkat más népekkel, beágyazódásunkat az emberiség közös kultúrájába. Ennek a gazdagságnak megfelelően lehetett - népdalkultúránk mellett - régi hangszeres kultúránkból is ötletet és ösztönzést menteni abhoz a zeneszerzői és zenepedagógiai programhoz, amit ők ketten századunk első felében megvalósítottak. SAROSI BÁLINT Alföldi citera Alföldi tökcitera
