The Eighth Tribe, 1981 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1981-11-01 / 11. szám
November, 1981 THE EIGHTH TRIBE Page 19 Milyen szép! — modta még egyszer az ember. Az angyalok pedig odaléptek hozzá, egyenként, lábujjhegyen és nyitott szívébe beletették a kincseiket. A jóságot, a szeretetet és a békességet. Magasan fönt, az égben, fehér felhő-tutajon a Jóisten ült, maga. Bárányfelhőket pöfékelt nagy kék pipájából és alámosolygott a földre. így volt ez bizony, leikecském s így van azóta is. Háromféle ember él a világon: a rontó-ember, a gyűjtő-ember és a látó-ember. Te látó-ember leszel, ugye? Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj és lábujjhegyen. Mihelyt a fák alá belépsz és felrebben előtted az első rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett. Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt, ahogy a fák között tovaoson. Te már tudod, hogy ezt a szellőt az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból. Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod: surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben. Sok dolguk van, igyekezniük kell. A virágokat is láthatod majd és minden virág kelyhéből egy tündérke les reád. Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek. De te látó-ember leszel és a tündérek ezt hamar felismerik. Kiülnek a virágok szirmaira és kedvesen reád kacagnak. De akkor már a patakot is meghallod, ahogy neked mesél, csodálatos meséket, az erdőről. Csönd bácsi, az öreg, ő csak a fák közül, vagy egy szikla mögül les reád és a sánta vén boszorkányt se láthatod, mert ő mindig a legsötétebb sűrűség mélyén rejtőzködik. Csak a mérges bogyókról tudhatod, hogy ott van valahol. Kacagsz, vagy énekelsz? A napsütötte sziklacsúcson egy kékruhás leányka ül, lábait lógatja és hangodra vidáman visszakacag. Te már ismered őt is ebből a meséből. Csönd bácsi nagyobbik leánya, Visszhang a neve. Haladj bátran, egyre mélyebben az erdők közé. A fák alatt, itt-ott még láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye az. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi sok embernek marad zárva a szíve a szép előtt. De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruháikat öltik magukra és megdobálnak láthatatlan puha-illat-labdáikkal. Minden olyan szép, puha és illatos körülötted, minden olyan tiszta és barátságos. Csak haladsz az erdőn át és arra gondolsz, hogy szép. A virágok, ahogy nyílnak. A fák, ahogy egymás közt suttogva beszélgetnek. A forrás, ahogy csobog, csillog, mesél. A madarak, ahogy dalolva, fütyörészve, csivitelve szökdösnek ágról-ágra. A mókusok, a nyulacskák, minden. Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására. Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, anynyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállasz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen és belerakják kincseiket a szívedbe. A legnagyobb kincseket, amiket ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet. Te minderről semmit sem tudsz akkor. Csak annyit hallasz, hogy a madarak nagyon szépen énekelnek körülötted és a patak nagyon szépen mesél. Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő. A fák, a virágok, a fű, a moha, a magas kék ég és rajta az a nagy csillogóan fehér felhő, amelyiken a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy kék pipájából és jóságosán alámosolyog. Csak, amikor visszatérsz újra az emberek közé, a rontó-emberek és a gyűjtő-emberek közé és hiába gonoszak hozzád, te mégis jóval viszonozod gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt, és az élet legsúlyosabb perceiben is derű és békesség van a homlokodon: csak akkor láthatják meg rajtad, hogy az Angyalok Tisztásán jártál, kedvesem. ILLYÉS QYULA JCiiícm oiLágban... Külön világban is külön időben éltél, be messze tőlem. Már vége, — vége! Már új idő, új rend van készülőben, egy új teremtés, könnyű kezdd: susogja versenyt egymás meltett egymást vidáman rábeszélve két karóránk felém a langy sötétbe. Mi egy ember? Egy élet? Oh, tudom, csak kehelynyi külön korszak. Beh vártam, várom: napunk, holdunk egy égbolton bolyonghat. Fülelem, hogy a két szív, melyet egy karban tartok, hogy felelget, hogy békül, mióta egymáson majd összetört, — hogy egymásra találjon. Felriadok egy ideje, mint pásztor apáim, minden pirkadáskor. Mit féltek? Éltem féltem az éji tolvaj elmúlástól? Gyűl kint a nappal, tele széjjel nyájként mozduló eseménnyel. Kár már mi érhet? — kérdem, mióta gondom tiéd, felerészen.
