The Eighth Tribe, 1980 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1980-05-01 / 5. szám
Page 14 THE EIGHTH TRIBE May, 1980 ban még csak el sem mosolyodon, amikor Gerendi bemondta a nevét, amerikai módon. Csak lapozta a nagy könyvet. — Mi volt a neve? — kérdezte meg másodszor is. —• Girindáj . . . Pit Girindáj, Real Estate and Exterminator, 1144 Main Street, North. Telefon ... A tisztviselő papírt tolt elébe és ceruzát. — írja le ide — mondta bosszúsan — majd megtudjuk melyik listára került tévedésből. Az enyimen nincsen. — Mikor aztán rávetette szemét a papírra körmölt névre, haragjában még el is vörösödott. — Gerendi! Nem Girindáj ez, hanem Gerendi! Még a saját nevét se tudja kimondani? — Szári — mentegetőzött Gerendi, nekivörösödve —, megszoktam már juno ... A tisztviselő újra belelapozott a nagy könyvbe, aztán föléje hajolt. Biztonságból még az ujját is rátette a sorra, hogy el ne tévessze. Arca egyre sötétebb lett. — Hm — morogta — maga bizony hitványul gazdálkodott az idejével, hallja ... — Én? — hökkent meg Gerendi — nekem ingatlanom van, bankbetétem, insuranszom ... Felolvasom én, hogy mi a betétje — szakította félbe a tisztviselő majdnem gorombán — idefigyeljen, jó ember: ezerkilencszáz harmincnyolc november tizedikén templomi perselybe öt cent . . . két és fél évvel később újra öt cent . . . majd negyven cent. Egy dollár . . . múlt évben újra egy dollár ... a magyar egyház javára tehát egész életében összesen két és fél dollárt adott. Ezt nevezi maga jó gazdálkodásnak? Lássuk csak mi egyéb betétje van még nálunk. Itt van évi tizenöt dollár, tizennégy éven keresztül magyar hetilapra. Ebben az utolsó esztendőben még ezt se fizette ki... — Nem küldtek még felhívást, kérem! ... De a tisztviselő oda se figyelt. Csak olvasta tovább a könyv adatait. — Egy Szent István napi ünnepélyen négy dollárt adott . . . magyar bálra két dollárt . . . gyűjtés az erdélyi árvízkárosultak segélyezésére egy dollár... — Minden évben hatvan dollárt ajánlottam meg a junejted fandra! — tiltakozott Gerendi, izzadt homlokát törölgetve, de a tisztviselő leintette. — Az itt nem számít — mondta kurtán. — Na lássuk hát, mit tudunk még összekaparni a maga javára ... Itt van a magyar árvaháznak két dollár ... egy magyar könyvet is vásárolt ötvenkilencben öt dollárért . . . Hát bizony ennyi az egész! Két és fél meg kétszáztíz, meg négy meg kettő, meg egy, meg újra kettő, meg öt ... ez összesen kétszázhuszonhat dollár és ötven cent. Ember! Ennek a kamatján kíván maga megélni a örökkévalóságban? Mi? De ebből még le kell vonnunk a büntetőpontokat is. Maga valószínűleg dimeritnek nevezi ezeket a maga elkorcsult nyelvén. Itt van mindjárt az első: nem támogatott semmiféle magyar egyesületet. Tíz büntető pont. Nem támogatta a magyar iskolát. Harminc pont. Ajjajaj . . . Két gyermeke is van s egyik se beszél már magyarul. Ez kétszer ötven, összesen száz. Együtt ez száznegyven büntető pont. Száznegyven le a kétszázhuszon-hatötvenből . . . marad nyolcvanhat dollár és ötven cent! Ennek a betét-tőkének tíz százaléka évi nyolc hatvanöt. Nyolc dollár és hatvanöt cent jövedelme van magának egy egész évre! Ember, ezért még egy kétszáz személyes tömegbarlangban sem bérel fekvőhelyet magának! Álljon már fel a mérlegre! Gerendinek még a térdei is reszkettek, ahogy odalépett a fal melleti nagy mérleghez. Fölállt rá, ingadozva. A mérleg tetején vörös betűk gyúltak ki. Önző . . . öncélú . . . értéktelen . . . selejt. Az utolsó szó ott maradt a mérleg tetején és izzó vörösen pislogott a szemébe. Hallotta a tisztviselő hangját, élesen: — Selejt! Nyomban utána megszólalt egy vészcsengő valahol, ajtók csapódtak s hátulról, a terem végéből, fehér köpenyes alakok jöttek rohanva. Kereken toltak maguk előtt valamit. Fehér volt az is. Mentőágy. — De kérem, kérem! ... — rémült meg Gerendi, amikor a kezek kinyúltak feléje. Talán meg se hallották a szavait. Arcuk mozdulatlan maradt; mintha viaszból lett volna. Elkapták, fölemelték a levegőbe, mint a pelyhet s ledobták a kerekes ágyra. Pillanatok alatt lekötözték rá s már mentek is vele, tolták rohanva maguk előtt a kerekes ággyal együtt, egy nagy fehér szárnyas ajtó felé, mely fölött nagy vörös betűkkel izzott az egyetlen szó: SELEJT! A szárnyas ajtó magától kitárult. Izzó fényesség ütötte meg a szemeit. Tűz. — Májgad! — nyögött Gerendi. — Az emésztő kemence! A pokol! Májgad ! Lehúnyta a szemét. Érezte, ahogy siklott vele a kerekes ágy az izzó fényesség felé, érezte arcán a tűz forróságát is valahonnan, nagyon messziről, mintha meghallotta volna az édesanyja hangját, ahogy régen, gyermekkorában, az oldkantriban szokta volt hallani. Ajkai megmozdultak és engedelmesen ismételték a régi szavakat: — Mi atyánk, ki vagy a mennyekben . . . szenteltessék meg a Te neved ... — Mit mond? — kérdezte az ügyeletes ápolónő és a tolóágy fölé hajolt, amit akkor toltak ki az operációs teremből. — Ki törődik azzal, hogy mit mond — nevetett rá az orvos — fontos az, hogy él! Az operáció sikerült! Három napig még oxigénsátor alatt tartották.
