The Eighth Tribe, 1980 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1980-04-01 / 4. szám
April, 1980 THE EIGHTH TRIBE Page 16 mennyire nem volt egységes, az akkori nemzetfentartónak titulált u.n. nemesség. Verbőczy “Hármas Könyvében” az “una et eadem”-nek —egy és ugyanaz— kikiáltott nemesi társadalmunk a legheterogénebb összesség volt, ami valaha is összetarthatott egy nagyobb népcsoportot, ahogy akkor mondták: a “nemzet”-et. Jól esik visszapergetnem az időt 1948-ra, amikor a múltszázadbelei Szabadságharcunk százéves évfordulóján magyar állami ösztöndíjjal a Centennáris évben március hó 1-től szeptember hó 1-ig hadtörténelmi kutatások céljából 6 hónapot Olaszországban töltöttem. Célom volt az olaszok szabadságharcában küzdő u.n. “Magyar Légió”-nak történelmi adatait felkutatni, összeállítani. Magyarjaink, Kossuth volt vörössipkás honvédjei ott is kitüntették magukat, eredményesen és jól harcoltak. Igen sokan azonban ott alusszák álmukat, mert Sardiniában is, Cagliariban, de a Nápoly közelében levő Saserta-ban is sok magyar sírra bukkantam, elmosódott nevekkel mint Nagy István, Tóth Péter, etc. Derék magyarjaink tehát más népek szabadságáért is meghaltak; nemcsak a magyar jövőért . . . Nem törünk pálcát Tűr István tábornok felett, aki részben szervezője is volt a Magyar Légiónak az olaszok szabadságharcában és magának a vezérnek Giuseppe Garibaldinak lett a vezérkari főnöke később. Az 1867-ben bekövetkezett u.n. “kiegyezés” után vissztért a honba és művészi szaktudássát a haza szolgálatába állította, mint mérnök-ember ő volt a Duna-Tisza közötti csatorna egyik tervezője. Meghatódottan áltam egyszerű magyar síroknál azok hantjainál, akik névtelenek maradtak és nem tudtak visszatérni a magyar földre. A legértékesebb tapasztalataimat azonban Kossuth Lajos és Széchenyi István gróf évtizedes vitájából mentettem. Kétségtelen, hogy volt nemességünk nem volt egységes. Miért? — tettem fel a kérdést. Elsősorban is azért, mert a birtok egyre apródózott és a nemesség szegényebb és szegényebb lett. Főleg Mohács után, de méginkább a 150 éves török uralom után, amihez az osztrák császári uralom szándékosan is talán hozzájárult (birtokelkopzási perek, új telepítések, stb.). Nemcsak Kossuth, de Széchenyi is igen erősen látta a változás szükségességét. Ezért is kapta nagy ellenfelétől Kossuth-tól a “Legnagyobb Magyar” — legtöbbünktől —, így szerintem is jól kiérdemelt címet. Mit akart Széchenyi elsősorban? Azt, hogy a magyar nemesekből nemes magyarok váljanak! Tudta jól a sok alakoskodást, vádaskodásokat, — sokszor alaptalanul is —, egymás ellen. Igenis változást akart, jellembeli változást is, látva a honban az embertelenné vált világot. A földet megmunkáló paraszt 1830 táján — a nagy reform országgyűlések ideje —, sokszor éhezett. Az arisztokrata “Éhségmentő Intézkedéseket” kért a bécsi udvartól — eredménytelenül,— de a társadalmi egyentőtlenségeket nem látja úgy, olyan erősen orvoslandónak mint ellenfele Kossuth. De itt megint fel kell tennünk a kérdést, hogy: miért? Mert Kossuth “rossz helyre született”, birtoktalan volt. Nemes ember ugyan, de az u.n. “kaputos” magyar, szegény, földnélküli nemes, akinek állást, hivatalt kellett vállalnia, hogy megélhessen. Ügyvéd volt, majd lapszerkesztő. Ez allatt a nemesi réteg alatt már csak a kis nemesek és a “gatyás magyarok” voltak, akiknek a sorsa a jobbágyokétól csak abban különbözött, hogy szavazhattak a megye-gyűléseken. Ezek felett az első két nemesi réteg felett állót a birtokos köznemesség, majd rendre toronymagasságban ő felettük a főnemesség, a bárók, grófok, hercegek egészen elkülönült társadalma. Ez volt a magyar nemesség 1848-ig helyesebben 1867-ig a kiegyezésig. Rokonérzés, kohézió az ország lakosságával szemben? — semmi esetre sem, sőt erős tagozódásuk még inkább válaszfalat emelt a polgárral, vagy a parasztal szemben. Maga Kossuth is Széchenyivel a nagy vita folytán mindig méltóságos gróf úrnak szólította híres vita-partnerét és távozáskor is tőle mindig többszoros hajlongással ment ki szobájából. Ez is a korképhez tartozik az 1848 előtti politikai életnek, de az is tény volt, hogy Széchenyi sokak szemében mindig gőgös arisztokrata maradt. Az integer Nagy-Magyarországon túlbecsülve a nemesi létszámot beszélhettünk talán 650-700 ezer nemesről. Ebből azonban a birtoktalan nemesek tettek ki a legnagyobb létszámot. A “gatyások” a jobbágytelken élő szegény nemesek. A főnemesi kaszt még 5 százalék sem volt — talán 30 ezer —, nem szükségképpen mágnás, de nagybirtokkal. Nagy részük csak “haza látogatott”, de általában külföldön élt. A nemes magyar nemzet igen eldarabolódott és heterogénná vált. 132 évvel ezelőtt Magyarországon csak a rendi társadalom, a rendiség megszüntetésével következett be politikai egyenlőségen alapuló új társadalom, amit elsősorban a MÁRCIUSI IFJAK — Petőfi és társai — Kossuth Lajos és lelkes hívei akartak. Tulgyorsan talán, Széchenyi túl óvatosságával szemben, de ő is reformer volt: világosan látta a változás szükségét. A mai napon áldoztunk az ő emléküknek, mert ők valamennyien az összmagyarság, népünk és politikai súlyában is megnövekedett nemzettünk javát akarták. Eszmefuttatásomat a korról vagy a még mindig “forrsában” levő magyar életről a századfordulón Ady Endrével idézem, aki a “Márciusi Nap
