The Eighth Tribe, 1980 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1980-11-01 / 11. szám
lemainak tipikus alakokban való megjelenítésének a nyelv drámaisága szempontjából egyaránt mindmáig páratlan alkotás. Mint író, egyetlen darabot írt, a legnagyobbat a magyar drámairodalomban. Önkénytelenül vetődik fel a kérdés: miért nem írt többet? Egyáltalán miért van annyi kettétört, fejlődésében megtorpant nagy írótehetség a 18. és 19. század magyar irodalmában? A Bessenyeiek, Batsányiak, Daykák, majd később Berzsenyi, Kisfaludy, Kölcsey és Katona korszaka egészen Madáchig, mind-mind derékba tört szálfák. A kor történelmi magyarázatától kapjuk a választ. Magyarország szabadakaratú, szuverén, önálló állam, Mátyás uralkodása alatt élte fénykorát. A mohácsi csata után (1526) gyarmatállammá süllyedt. I. Ferdinánd uralkodásától kezdve (1526—1564) közel négyszáz esztendeig Habsburg elnyomás alatt élt a magyar. Európa politikai és diplomáciai történelmében csak névlegesen szerepelt. Egyszerűen a Habsburg Birodalom meghódított része volt az ország. A látszat kedvéért összejöttek a rendek a diétán, szónokolhattak, de nem a fennálló Habsburg-rendszer ellen, díszmagyarban kardot csörtetve kiálthatták a gáláns rendek az asszony-uralkodónak „vitam et sanguinem” dörgedelmét, de egyetlen lépést sem tehettek, amely a nemzet gazdasági és kulturális jövőjét Bécstől függetlenül szolgálhatta volna. Négy évszázadon keresztül nem fejlődhetett ki a magyar érdekeket szolgáló munka. Minden magyar összefogás (lett-légyen az gazdasági vagy kulturális) az összeesküvés vádját vonta magára. Mindenki, aki a magyar érdekek szószólója volt, az rögtön gyanússá lett és szemben találta magát a habsburgi államhatalommal. Ilyen elnyomatás alatt valósággal a maga zsírjába fullasztva élt a magyarság. A nép csendben élt, hisz nem tehetett mást — és álmodott. Álmodott a szabadságról. És a reformkor kezdetén a drámaíró Katona József volt az álom-titok egyik legelső kinyilatkoztatója. Lelkében a lázadás és tiltakozás vihara tombolt. Ez a robbanásig feszülő érzelem írói alkotásban tört ki, szembeszegült az elnyomó hatalommal. Katona Bánk bánja olyan indítás volt a magyar irodalomban, amelyhez hasonló odáig nem történt. Berzsenyi ódáiban osztályán keresztül látta a magyarságot. Katona tragédiájában először jelent meg egységesen osszeiuguu ntpo-vu^l rétegeződés, az egységes és teljes magyar nemzet. Nagy szerencse, hogy nem hallották meg, a cenzúra nem értette meg, különben talán bitófán végezte volna életét. Mit jelent Katona Bánk bánja a magyar irodalomban? Roppant robbanást a lefojtottságban. A nemzeti erő és harag villanását. Nem II Endre korának erőit, nem az Aranybulla népének indulatát jellemezte, hanem a saját koráét, a felvilágosodás tüzénél ébredő magyarság életét tárja elénk. Ez a darab mindenestől hazafias és társadalmi moráljában tipikusan 19. századi. Katona az egész társadalmat rajzolja meg: a jobbágyét, aki kilenc évszázad sötétségéből hörgi: „Ki százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerít” .. . Nincs jövője itt a középosztálynak, a nemességnek sem, melynek keserve Petur száján tör elő: „. . . és minden magyar szeme könnybe lábadt...” S hasonlóképpen nincs a főúrnak sem, a Bákoknak, akiket az uralom ,,a puszta bán névvel cifráza fel” . . . Mert ez a kinevezett és felcifrázott főúr maga is a Peturok és a Tiborcok faja és vére. Ez a történelmi dráma kiáltás a négyszázéves rabság mélységéből. Ez a nemzeti érzés, ez a szabadságvágy robbantotta ki 1848-at és 1956-ot. A 17. században kezdődő és a 18. században uralkodó eszmei áramlat, mely a feltörő polgárság világnézetét fejezte ki a feudális társadalmi renddel szemben, s előkészítette a talajt a polgári forradalmak számára, adta a legnagyobb magyar drámaírót. Ezév április 16-án emlékeztünk halálának százötvenéves évfordulójára. Százötven év távlatából mai időszemlélettel nézzük a Bánk bánt és szerzőjét. Neve halála után százötven évvel fényesebben ragyog, mint annakelőtte bármikor. Álljunk meg az irodalmi és művészi értékelés határmesgyéjén. Katona csodát hagyott hátra,a munkáját, amit huszonhat éves korában írt meg, puszta szeszélyből, — nem tudjuk hogyan és miért — elődök, példák, ösztönzés nélkül, nehéz rozsdás nyelven, súlyos jambusokban. Ezt éppúgy nem veszik észre, mint őt magát. Remekmű, de az erdélyi pályázaton még jutalmat sem nyer. Akkoriban inkább kellett az édes limonádé, mint az ilyen vad ital. A cenzúra sem engedte előadni. Később azt lobbantották szemére, hogy túlontúl érzik rajta Shakespeare hatása. Mi azonban tudjuk, hogy Shakespeare csak úgy hatott rá, mint Shakespeare-re Christopher Marlow s a többi kortársa, akiktől nyelvét kölcsönözte, azután a
