The Eighth Tribe, 1979 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1979-06-01 / 6. szám
Page 12 THE EIGHTH TRIBE June, 1979 DR. BOGNÁR KÁLMÁN: Gondolatforgácsok a magyar emigráció keresztmetszetéről a Szent Koronának visszaküldése előtt — után. Ebben a rövid eszmefuttatásomban a mindanynyiunkat mélyen érintő szentkoronánk hazaküldésével kapcsolatban a magyar emigráció még mindig heterogén összetételéről szeretnék röviden megemlékezni. Carter Elnök a Magyar Szent koronát haza küldte, hogy a korona ott legyen, ahol zömében a nemzetünk él. Tudjuk megmozdult a magyar emigráció, majdnem teljesen egységesen. Tiltakozó táviratoknak százai sőt ezrei mentek a Fehér Házba. Voltak akik az elnök mellet, voltak akik az elnök cselekedetét ellenezték. Boncolgassuk egy kicsit talán ez élmét. Először is: nem egy időben jöttünk ki, és az elhagyott országról való emlékképeink nem egyformák, akkor sem, ha az eszmei hazát, az örök magyarsághoz való tartozandóságot valamennyien átérezzük. Az 1920 előtti emigráció inkább gazdasági természetű volt és ezek legnagyobb része ma már az “örök hazából” nézik problémáinkat, még élő tagja aggkorban vannak, nem számítanak; utódaik pedig legnagyobb részben felszívódtak. Ezek után nézzük a második szektort, azokat akiket a második világháború tett hontalanná. Létszámban ez még mindig jelentős, és nemzeti hagyományait is híven őrizte meg, de több szempontból kiábrándult. Miért? Mert kezdetben remélte, hogy visszatérhet, hiszen a náci-németország teljes összezúzása után, — bízván az Egyesült Államok katonai fölényében és erejében — jóhiszeműleg, rosszul megítélve, hitte, hogy az amerikaiak majd felszámolják a vörös diktatúrát is. Legyünk őszinték: Mi lett ebből több mint 30 év után? Semmi, sőt erős gazdasági megsegélyezése az orosz birodalomnak. Nemcsak ezek a jóhiszemű emigránsok, de maga a józan amerikai nép is belátta, hogy Churchillnak lett igaza, akitől ered állítólag az a mondás, hogy: a második világháborúban nem az igazi disznót szúrták le . . . Kétségtelenül ezek az emigráns magyarok sokat akartak tenni fajtánkért és nem rajtuk múlott, hogy nemes céljaikat nagy részben nem valósíthatták meg. Ők nemcsak eszmeileg, de valóságban is segítették volna az egységes 1956-os katonai felkelést, az Októberi Foradalmat, de az akkori világpolitikai helyzet nem adta meg erre a lehetőséget. Tudjuk azt mindannyian, hogy a több mint tíz évig "ablaktalan” Kelet-Európára ekkor sütött volna újból ki a nap, mert a magyar példát a többi csatlós államok is követték volna és a bolsvizmus megszűnhetett volna Európában. Ezt ma már tudják a nálunk tájékozottabb amerikai vezető politikusok is. A magyar írás egyik “old” Nesztora, a Salzburgban élő Szitynyay Zoltán is igen elismerően ír mindig, nyilatkozik erről az emigrációs szektorunkról, de nem mulasztotta el kiemelni a hibánkat sem, amit a származásban és a vagyoni helyzetük különbözőségében jelölt meg. Emiatt nem találtak egymásra ezek a magyarok, legfeljebb csak a hazai rendszer iránti gyülölettükben. Szószerint idézve őt: “gyári műhelyekben, erdőírtásnál, földmunkában egyformán kenyérkereső egyszerű dolgozók voltak ezek a magyarok, de társadalmi életükben nem szűnt meg a kegyelmesek, méltóságosok, nagyságosok elkülönülése azoktól, akiket az “úr” megszólítás is alig illetett meg” Nagyrészben ezek is kiöregedtek és elfásultak. Ezek után vizsgáljuk meg az 56-os emigrációt. Kétségtelenül sokkal népszerűbbek lettek, pedig voltak közöttük kétes elemek is, de ezek hamar elhulottak vagy kivetették soraikból a rendesek. Boldogulásuk is gyorsabb és kedvezőbb volt, de épúgy vezér nélkül voltak ezek is mint a korábbiak. Hiányzott egy Rákóczi Ferencük, vagy egy Kossuth Lajosuk, akiket fenntartás nélkül követtek volna. A két jelentős emigrációs faktor között az ellentét enyhült ugyan, de teljesen sohasem szűnt meg. Miután minden emigzálta ezt a kóros állapotot ezekkel a szavakkal egy mindig és nem mindenben egységes állapotot emigrációs betegségnek is nevezhetjük. Talán Dr. Kassay Dezső szeretve tisztelt kedves barátom diagnosztizálta ezt a kóros állapotot ezekkel a szavakkal egy korábbi kis cikkében. Valamennyien ebben szenvedünk Mélyen Tisztelt Hölgyeim és Uraim, miután nem otthon vagyunk a régi honban, mint ahogyan azt mindannyian szeretnénk. Tudjuk az nagyon jól, hogy az emigrációban is vannak világnézeti különbségek, de ezeket a különböző hadállásokat kezeljük, józan, megértő és igazságos kritikával. Ne tartsuk kommunista “szimpatizáns "-nak azt, aki haza megy meglátogatni öreg szüleit, vagy beteg testvérét, de az sem “kollaboráns”, aki látni szeretné, hogynélkiilök mennyire jutottak el az otthoniak gazdasági előrehaladásban, mennyire fejlődtek, — ha fejlődtek — nélkülünk is. A rangot régen is egyik legnagyobb magyar értékünknek, Bartók Bélának is, nem a perzsaszőnyeges luxuslakás élvezője jelentette, hanem a lélek nagysága vagy a megingathatatlan jellem, ami a mezítlábas parasztban épúgy meglehet mint hiányozhatott a több ezer holdas volt arisztokratából is. Tudjuk azt, hogy voltak konjunktúra magyarok azok között is, akik az angyalos Szent Koronát vivő nomzotiszíníí zászlóink
