The Eighth Tribe, 1979 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1979-01-01 / 1. szám
Page 14 THE EIGHTH TRIBE January, 1979 és szabadságszeretetük miatt kiüldözött a megszálló hatalom. De történelmi szempontból ez lényegtelen. A mi hivatásunk nem a hazatérés, hanem a nemzet jövendőjének megmentése. A déli égöv alatt van egy fa, mely arról nevezetes, hogy áremelkedés, árvíz idején fél évnél tovább is megél a víz alatt. Ennek a tehetségének a titka egy lényegtelennek tűnő kis gyökérnövésben rejlik, mely tétlenül vár a talaj felszínén míg elönti az árvíz. De mihelyt az bekövetkezik, hihetetlen gyorsasággal indaszerű szálakat növeszt, melyek, ha kell, tízméteres magasban is elérik a vízszínét, és úgy szívják alá az élet számára annyira nélkülözhetetlen levegőt. A magyar nemzet számára, különösen pedig az erdélyi magyar nemzettömb számára, mi vagyunk ez a gyökérkinövés. Tisztában vagyunk azzal, hogy Erdély földje ma közös hazája úgy a magyarnak, mint az ott született élő románnak is. De valljuk és hirdetjük, hogy mint ahogy annak idején az erdélyi magyarság nem nyomta el, nem fosztotta meg nyelvétől, kultúrájától az Erdélybe beszivárgott oláh népet, sőt ellenkezőleg, hozzásegítette kultúrájának kifejlesztésében, ugyanúgy az erdélyi oláh, bár ma románnak vallja magát, tiszteletben kell tartsa befogadó házigazdája leszármazottainak, az erdélyi magyarságnak, nemzeti és kultúrális jogait. Ennek tudatában rendületlenül hiszünk abban, hogy a történelem igazságos kibontakozása utat talál arra mielőbb, hogy Erdély többajkú népeinek békés és fejlődőképes együttélése megvalósuljon, az egyetlen kézenfekvő, évszázadokon keresztül kipróbált és bevált keretben. A nagy, láthatatlan serpenyőben, mely a történelem mérlegén kiértékeli egy nemzet tetteinek súlyát, valamennyiünkre szükség van. Az anyagi alapot biztosító Egyesült Magyar Alaptól egészen az igazság messzemenő meghirdetéséig, mindenkinek a hozzájárulása számára hely van valahol ebben a nagy, közös magyar erőfeszítésben, mely a múltak mulasztásainak, a jelen idők hanyagságainak és ellenségeink mérgezésének lefelé, a pusztulás felé húzó mázsányi súlyait kell egyensúlyba hozza a mérleg WASS ALBERT ADJÁTOK VISSZA A HEGYEIMET! Regény (folytatót) A szekér lassan tova haladt. “Inkább azok közül kellene valaki . . .” Megértettem, hogy mire gondol. Fölmentünk az útra, aztán behúzódtunk egy szikla mögé és vártunk. Vert a havaseső és a szél, szünet nélkül. De valahol a felhők mögött ott volt a hold és igy az éjszaka mégsem volt egészen sötét. Sokáig vártunk és nem jött semmi. “Itt hiába állunk” morogta egy idő múlva a kovács éjszaka nem jár senki. Azok meg éppen nem. Be kell menjünk a faluba”. Éreztem, hogy végigfut rajtam a hideg. “Ez az én falum” mondottam “ide nem lehet”. “A komiszár is a tiéd?” kérdezte a kovács. “Miféle komiszár?” “Hát aki a falut sújtja”. Nem tudom, hogy lenne olyan”. “Ahol jegyzőség van ott komiszár is van”. “De nem tudom, hogy hol lakik” próbáltam elejét venni a dolognak. “Majd megtudjuk”. “S ketten . . .?” “A kovács félszeme megvillant a sötétben. “Félsz .. .?” “Én . ..?” Elindultunk a falu felé. Mikor elértük a szélső házat, a kovács megállt. “Ki lakik itt?” .. . . “Egy özvegyasszony a fiával ... ha ugyan még élnek”. A kovács ráment a házra. Megzörgette az ajtót. Az ajtó zárva volt. “Hé! Van itthon valaki Nyissák ki!” Egy idő múlva valami mozdult a házban s az ajtó mögött megszólalt egy ijedt asszonyhang. “Ki van ott?” “Az. ördög” felelte a kovács “nyissa csak ki bátran”. Pusmogás hallatszott bentről. “Nincs egyedül . . . !” súgtam oda a kovácsnak. “Hát aztán. Bizonyára nem Stálin van vele. Nyissa ki bátran, anyám, nem vagyunk oroszok!” Hallani lehetett, ahogy félre tolták odabent a reteszt. Az ajtó megnyilt. A kovács lépett be elsőnek, én mögötte. “Adjon Isten. Hü, de sötét van itt magánál .. . mécsese nincs?” “Kifogyott a fotogén lelkem ...” “De tűz csak van? Melegednénk keveset, mert bőrig áztunk, lássa”. Az öregasszony sóhajtott a sötétben, aztán kinyitott.a a belső szoba ajtaját. “Jöjjenek be, ha akarnak”. A konyhát megvilágította halványan a kemencéből kiszűrődő tűzfény. Jó meleg szag csapott az arcunkba. Beléptünk. Ahogy a szemem végigszaladt a gyér világításban, megláttam két ember alakját, akik mozdulatlanul ültek a fal melletti pádon. A kovács is meglátta őket, mert megtorpant. “Kik ezek?” “A fiam” felelte az asszony “meg egy ember”. Előre léptem és kinyitottam a tűzhely ajtaját. A parázs rőt fénye megvilágította az alacsony konyhát. A pádon egy öregembert láttam és egy fiatalt. Bizalmatlanul néztek felém. Az öregembernek fehér szakálla volt és egy puskát tartott keresztben a térdén. Megismertem nyomban. A báró volt. “Adjon Isten” köszöntem oda neki örvendezve. “Te vagy az? kérdezte a báró és láttam a szemén, hogy megörvendett ő is. Aztán leültem melléje és elmondtam neki mindent, ami azóta velem történt. A báró hallgatott és nem szólt közbe. Később azt mondta: “Mi megusztuk azt 120
