The Eighth Tribe, 1978 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1978-10-01 / 10. szám
October, 1978 THE EIGHTH TRIBE Page 15 futott be közel 30 év alatt, és munkájával meg lehet elégedve. Elért eredményei népszerűvé tették őt itt is. Olimpiai stílusú uszodája falán muskátlik díszlenek, mindenütt katonás rend van, ugyanúgy, amikor még leventeoktató volt, és megkívánta környezetétől a katonás rendet. Sícsoportjában úgy érzi magát, mint a jó apa a gyermekei között, vigyáz rájuk, hallgatnak rá, és megfogadják tanácsait. Az idő ugyan elszaladt felette is, de ez nem látszik meg rajta... Magam is meggyőződtem erről, hiszen még most is fél kézzel felhúzza magát a nyújtóra. Régi szabály az, hogy 70 felett a tempót le kell lassítani, de ő ezt ma még igen mérsékelten teszi. Hírünket a nagyvilágban minden esetre öregbítette, és kívánjuk neki, hogy ezt még tegye sokáig! Somogy vári Ferenc ezúton is meghív minden magyar honfitársat Salt Lake Citybe, akár télen síelésre, akár nyáron az úszóiskolába. Megérkezéskor hívja a 277— 4171 telefonszámot. Vendégeiért kimegy a repülőtérre, motelről ugyancsak gondoskodik. düledező kalibát és a kaliba előtt a tüzet. Olyan régi vadászkaliba volt az, amilyeneket bőgés idejére ácsoltunk volt hajdan az uraknak. A tűz mellett egy ember szorgoskodott. A húst vagdosta szeletekre. Háttal volt felém és nem lehetett erdőjáró ember, mrt nem hallotta meg a közeledésemet. Alig voltam már néhány lépésnyire tőle, amikor hirtelen megfordult. Rémülten szökött föl és fegyver után keresett a keze. De a fegyver odébb, a kalibának támasztva állott. “Adjon Isten” köszöntem reá az emberre “nem kell megijedni”. “Erdőőr maga?” kérdezte gyanakodva “vagy ilyesmi? “Nem” feleltem “rabló vagyok”. Szemmel láthatólag megnyugodott ettől, mert sóhajtott és újra a húst kezdte nézegetni. Fiatal ember volt és nem paraszt-forma. Szakadozott urigunyát viselt és a pantalló szárát egy ormótlan nagy katonacsizma nyelte el. De jó ideje nem járhatott otthon, az látszott rajta, mivel a szakálla majdnem ujjnyira megnőtt már az állán. “Akkor elvtársak vagyunk” mondotta kicsit keserűen “én írnok voltam az adóhivatalnál”. Nem akartam kérdéssel zaklatni, csak leültem szótlanul a kaliba eié egv tönkre. Ő szeletelte, kopogtatta a húst, én ültem a tönkön. Hallgattunk. Egy idő múlva mozgás támadt a kaliba fölött. Valaki jött. Hátra fordultam, hogy láthassam az embert. Ő is észrevett már, mert megállt és felém bámult. Nagy, csontos, sovány ember volt. Félszeme helyén csúnya vörös seb. De a másik szeme nyugtalanul pislogott reám. Ruhája fényes volt és fekete az olajtól. Gépészféle embernek látszott. És ahogy az arcát néztem, éreztem, hogy már találkoztam vele valahol. Nem köszönt, én sem köszöntem. Csak néztük egymást. Kezében két mogyorófanyársat hozott, azokat letette a tűz mellé. “Még mogyorófát is alig lel az ember ebben az átkozott erdőben” morogta, de a szeme sarkából engem figyelt folyton. A hangjáról ismertem rá. “Maga a hévízi kovács, ugye?” Meghőkölt a szótól. “Mi bajod velem?” “Nekem semmi. A félszemivel mi lett?” A kovács beljebb húzta homlokába a sapákját és közelebb lépett hozzám. “Honnan ismersz te engem?” “Két éve annak, hogy szót váltottam magával. Ott a háza előtt, a fatönkön, egy reggel. Egy asszony miatt, aki a Belcsujban lakott s ahova maga vezette el az oroszokat. ..” Az ember rám meredt, aztán lehajtotta a fejét. Megvakarta a tarkóját és leült mellém a tönkre. Úgy ültünk ott egymás mellett, mint annak idején Hévizén. “Bár törtem volna a nyakamat akkoi’” morogta a kovács kesei’űen. Egy ideig csak a hús scrcegett, ahogy az adóhivatali írnok a tűz fölött forgatta a nyársat. Aztán megkéi’deztem: “S maga mit keres itt? Sze maga kommunista volt még két évvel ezelőtt. . .?” Zerinváry Szilárd: ŐSZI KÉPEK. I. A haldokló Nyár végcsatáján A sebesült Nap vére csörgő, Utána hal a kertünk táján A hü csatlós a Napraforgó. Harangvirágok, őszi rózsák A gyászpalástba hímet varrnak; A kakukfű is visz egy jó zsák Tömjént a sírásó avarnak. A bokrok a nyugati lejtőn Még egyszer a lombtárba néznek. Jó sebkötőjét balgán sejtőn Áfonyának és málnaméznek. De hol van már áfonya, málna Kék opálja, piros rubint ja S hol van aki színével szállna A júliusi szellőhinta?! A hármas hegy segítő ormán A haldokló hős felkönyöklik, De int az Éjtáltos mogorván S a völgy katlanja ideködlik, Hogy elnyelje az emlékét is A rigófüttynek, margarétnek; És lopva mondok búcsút én is A víg pagonynak, tarka rétnek. Hogy a harangszó meg ne sejtse S fel ne feszítse vágy vésője A szívet, hol a honvágy sejtje Penézslik, mint a halál őse. S felgördül a szüreti hordó, Csalfa mélyén álombereknek, Mig elvérzik a napraforgó S az őszirózsák dideregnek. Ujráhony. 1946. okt. 20. — Terjesxe Lapunkat — 116 folytatjuk —
