The Eighth Tribe, 1978 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1978-06-01 / 6. szám
Page 14 THE EIGHTH TRIBE June, 1978 KIS TAVASZI DAL Itthagyott a tél minket végkép, Nem is bánjuk, betelt a mérték. Hó 8 fagy, nem kell sem ez, sem amaz, Szép májusban már itt a tavasz. Szives és édes a Nap csókja, Meleg fényét szerteszét szórja. Űj zöldbe öltözik az erdő: Ünnepli a tavaszt, hogy eljött. Fűzfa lombja hajol a tóra, Új csodát bont mindegyik óra. Virág felett pillangó repül, Fiúk és lányok járnak együtt. Ibolya nyílik rejtve, félve, De mosolyog rá az ég kékje. Kedvesem, gyere kéz a kézben, Velem a frissillatú rétre. Arany hajad lengeti a szél, Gyorsabban buzog bennem a vér. Madár dalol vígan az ágon, Hallgass meg engem, Boldogságom. Szíved add szívemért cserébe, Jutalom nem marad el érte: Szerelmünknek örök májusa Lesz majd boldog életünk jussa. Temesváry Anna-0-Hirek Magyarországról:— Molnár Ferenc-kéziratokat kapott a Petőfi Irodalmi Muzeum Darvas Lilinek két nagy ládába zárt hagyatékát kapta meg a Petőfi Irodalmi Muzeum. A művésznő halála előtt végrendeleti utón a Petőfi Irodalmi Múzeumra hagyta férje, Molnár Ferenc irodalmi működésével kapcsolatos dokumentumanyagát. A hagyaték legértékesebb része a levelezés, különösen azok a levelek, amelyeket Molnár Ferenc írt Darvas Lilinek, 1925- 1938 között. Az író személyiségéről, emberi vonásairól kialakított képünk gazdagodik általuk. Nemkülönben érdekesek azok a levelek, amelyekben 1945-1952 közt Molnár Ferencet budapesti barátai tájékoztatták az általános magyarországi helyzetről, s részletesen egyes emberek írócsoportok sorsa felől. E levelezés-anyag kortörténeti jelentőségűnek mondható. A hagyaték szöveggyűjtemény része szinte kivétel nélkül Molnár 1940 utáni amerikai tevékenységére vonatkozik: ott írt, fordított, átdolgozott műveinek kéz- és gépiratait tartalmazza. Ez azért is fontos számunkra, mert az író saját hagyatékát annak idején az egyik amerikai egyetemnek ajándékozta, s az így gyakorlatilag hozzáférhetetlen. Az anyagot a muzeum most rendezi. Az irodalmi anyag és a levelezés egy része teljesen ismeretlen az olvasóközönség előtt, ezért felmerült az igény, hogy az anyagot könyv formájában megjelenjen, más intézmények közreműködésével. Julika ott didergett egy ingben. Lámpát nem gyújtottak, csak a tüzet szították föl, hogy látni lehessen valamit. “Mit akarsz?” kérdezte öreg Durdukás. Elmondtam neki a dolgot öcsém feleségével. “Dögöljön meg” mordult rám az öreg “dögöljön meg öcséd is, a büdös kommunista. Úgy kell neki. Ő záratott be engem s a fiamat. A fiam még ma is ott szenved valahol Oroszországban. Ha akkor nem voltunk sógorok, most se vagyunk!” Julika a falnak támaszkodott és sirt. Én meg fejembe nyomtam a kucsmát és azt se mondtam Durdukásnak, hogy jóéjszakát, amikor kiléptem az ajtón. Az ukrán asszony három napra rá meghalt. Kicsi Jóska, az öcsém fia, aki a nagy Sztálin után kapta a nevét, ott maradt az emberek nyakán, akiknek a pajtájában az asszony meghalt. Lőttem egy őzet és levittem éjszaka annak az embernek. “Ide figyelj” mondottam “gondozd a gyereket s hozok ilyesmit máskor is”. Az ember csavargatta a nyakát, aztán vállat vont. “Egy éves elmúlt a kis féreg tán megmarad”. Attól kezdve még jobban óvakodtam a falutól. Az örményhez is csak esténként jártam le, mikor sötét volt már. Úgy éreztem magamat, mint aki nem tartozom az emberekhez és nem tartozom senkihez. Mint aki kívül állok a törvényen, akár a kóborló farkas, mert nincsenek meg a papírjaim, amelyikek által ember lehetnék. Bántam már, hogy annak idején nem mentem le még egyszer öcsémhez, hogy legalább a leigazolás! papirt megkaphattam volna tőle, arról, hogy nem vagyok sem gonosztevő, sem háborús bűnös. De az új biróhoz már nem mehettem. Először mert nem is volt a környékünkről való s igy nem ismerhetett, nekem pedig még mindig csak a régi katonai írásaim voltak meg, azok szerint pedig hadifogságban lett volna a helyem. Másodszor pedig azért sem mentem le hozzá, mert féltem, hogy olyant talál mondani nekem, amitől megütöm s ebből csak még nagyobb baj keletkezett volna. Maradtam hát fönt a hegyen, csúsztattam az örmény szenét le a Maroshoz és vadásztam. Östénként, ha nagyon egyedül éreztem magamat, fölmentem a Cihára az öreg báróhoz és ültünk hármasban a tűz mellett és az öreg báró mesélt a régi időkről, a kiasszony pedig a vőlegényéről és én hallgattam őket és egy kicsit olyan volt ez, mintha álmodtunk volna, én is, ők is. Aztán lassan tavaszodni kezdett. Lent barkáikat hányták a mogyorók s a hegyekről zavaros áradással jött lefelé a hóié. Kér kemence szenet lecsusztattam rendre s már csak egy volt hátra. Azt kezdtem bontani éppen, egy reggel, amikor egyszerre csak előbujt a fák közül három fegyveres ember. Eloldalogni már nem volt idő hát tettem magam 107
