The Eighth Tribe, 1978 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1978-05-01 / 5. szám
Page 22 THE EIGHTH TRIBE May, 1978 Könyv ismertetés: PEGAZUSSAL A VILÁG KÖRÜL Gyimesy Kásás Ernő és Könnyű László: KÜLFÖLDI MAGYAR HIVATÁSOS KÉPZŐMŰVÉSZEK, 1977, 234 oldal, kötve $10.00, fűzve $7.50. Előre fizetendő: Amerikai Magyar Szemle,5410 Kerth Road, St. Louis, Missouri, 63128, USA. A magyar kultúra, művészet és történelem barátainak azt ajánljuk, hogy repülő helyett üljenek a magyar géniusz pegazusára és repüljék körül velünk a világot. Menetrendül ajánljuk a magyar művészek lexikonját, melyet hosszú évek hangyaszorgalmú munkájával állítottak össze Körösi Csorna Sándor amerikai magyar kollégái. Szivet-lelket gyönyörködtető mű ez, melynek valóban világraszóló koncepciója van. Bokrétába kötötték a világban szétszórt ezer magyar művész életrajzát és műveik 154 fényképét. Dokumentációs munkával mutatták meg, hogy a mi kis országunk mennyi tehetséget adott a széles világnak. De a szorosan vett művészeti cél mellett a mű hatalmas vádirat is. Az óhazai rendszer az ezer művészből vagy egy tucatot tart nyilván és hallgat 988-ról. Persze nem lehet midegyike genius. De mégis százával vannak akadémikus művészek és tucatjával elsőrangú tehetségek, akiket Budapest szeretne elhallgatni. Ez a dokumentációs mű azonban bemutatja, hogy Amerikában 383, Délafriákban 14, Angliában 30, Ausztráliában 36, Ausztriában 19, Belgiumban 8, Dániában 1, Délamerikában 45, Finnországban 1, Franciaországban 53> Hollandiában 7, Indiában 1, Izraelben 1, Kanadában 59, Mexikóban 4, Nyugatnémetországban 33, Norvégiában 1, Olaszországban 16, Portugáliában 2, Spanyolországban 3, Svájcban 23, Svédországban 5 és Újzélandban 1 magyar művész él. A lexikon elsőnek sorolja be az utódállamok magyar művészeit a külföldi magyar művészek közé és ezzel rávilágit a magyarság borzalmas szétdarabolására. Jugoszláviában 29, Czehszlovákiában 26, Kárpátaján 5 és Erdélyben 175 művészt tart nyilván a Külföldi Ma-WASS ALBERT ADJÁTOK VISSZA A HEGYEIMET! Regény (folytatás) “Ha eljön az idő” feleltem “azt üzente a főhadnagy ur, hogy ha majd eljön az idő . . .” ismételte áhitatosan a szavakat, akárha imádkozott volna s a szemében bánat és boldogság volt s az arca, mint a szenteké a templomi képeken. A báró rám nézett, aztán megfogtuk a holmit amit hoztan és bevittük együtt a házba. Mikor elbúcsúztam tőle, hosszasan szorította a kezemet és úgy éreztem, mintha mondani akart volna valamit. De a szája néma volt, csak a szeme beszélt. A kiasszony még mindég ott állt a ház előtt a hóban, ég felé fordult arccal és úgy mozgott a szája, mint aki hang nélkül beszél valakivel. Köszönésemet nem is hallotta meg. A tisztáson mentem már, amikor hallottam még, hogy a báró odaszólt hozzá. “Jöjjön be, kislány. Megfázik kint a hóban”. Aztán hallottam a kiasszony hangját, ahogy lelkesen mondta, mint egy gyermek, aki cifra játékszert kapott és örvend neki. “Találkozott vele! És üzenetet hozott tőle! Üzenetet kaptam!” Másnap este, sötétedéskor, mikor éppen utoljára jártam körül a kemencéket, hótalpak zaját hallottam közeledni föntről. A báró volt. Egy bőrtokba csomagolt puskát hozott és egy faládikát. “Fogadd el fiam ezt a puskát tőlem” mondotta. “Sok-sok éven át vadásztam vele. De már nincs szükségem két puskára többé s te megbecsülöd, tudom. Ebben a ládában töltények vannak hozzá, jó ideig elég lesz neked”. Finom úri puska volt, két csövű. Egyik csöve golyós, másik sörétes. Nem is várta, hogy megköszönjem. Csak letette elém a puskát és a töltényes ládikát, azzal megfordult s már ment is a hótalpakon vissza. így jutottam puskához megint. Nagyszerű puska volt. Két-háromszáz lépésről lefektette a szarvastehenet. Jól éltem megint. Volt hús bőven s hamarosan két nyestbőr is került. Vadászurak nem voltak többé s vadőrök sem, akiktől félhettem volna s így amikor csak lehetett, jártam a gerinceket vad után. Szállítottam a húst le az örménynek. Egyszer aztán eszembe jutott, hogy mit mondott volt öcsém: a népidemokráciában mindenkinek jussa van fegyverhez és vadászathoz. Egy vasárnap elhatároztam, hogy hasznomra fordítom legalább egyszer már ezt a népidemokráciát és Írást szerzek öcsémtől a puska mellé. Gyertyaszentelő utáni vasárnap volt ez. Vakítva tűzött a nap s az erdő zúzmarája szikrázott a fényben. A hó csikorgóit és kék, fagyott pára takarta a hegyeket. Mikor leértem, éppen harangoztak. Az emberek vasárnapra öltözve haladtak a templom felé. Nekem nem volt vasárnapi ruhám s ezért kissé restelltem is magamat, de aztán láttam, hogy itt-ott akadnak közöttük olyanformájú emberek is, mint én, akiken szakadozott volt és szennyes a ruha s azok is a templom felé men-104
