The Eighth Tribe, 1977 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1977-12-01 / 12. szám
December, 1977 THE EIGHTH TRIBE Page 13 Temesváry Anna: HÁLAIMA Istenem, köszönöm Neked az ég szelíd kékjét, a patak vidám csörgését, az akác mézillatát, a pacsirta hozsánna dalát friss tavaszi reggelen. Istenem, köszönöm Neked az arany kalásztengert, a málna édes ízét, a nagy fák árnyékát, a hullámok hűs játékát forró nyári napokon. Köszönöm Neked, Isten a szőlő édes nedvét, a vonuló felhőket, a színes avarszőnyeget, a csendes, melegsugarú őszi délutánokat. Köszönöm Neked, Isten a Karácsony színes fényét, a sok puha fehérséget, a fenyők zsongó zúgását es az életet, mely alszik a téli hó alatt. Ady Endre: KRISZTUS-KERESZT AZ ERDŐN Havas Krisztus-kereszt an erdőn Holdas, nagy, téli éjszakában: Régi emlék. Csörgős szánkóval Valamikor én arra jártam Holdas nagy, téli éjtszakában. Az apám még vidám legény volt, Dalolt, hogyha keresztre nézett, Én meg az apám fia voltam, Ki unta a faragott képet S dalolt, hogyha keresztre nézett. Két nyakas, magyar kálvinista Miként az Idő, úgy röpiiltönk, Apa, fiú: egy Igen s egy Nem Egymás mellett dalolva ültünk S miként az Idő, úgy repültünk. Húsz éve elmúlt s gondolatban Ott röpül a szánom az éjben S amit akkor elmulasztottam Megemelem kalapom mélyen Ott röpül a szánom az éjben. WASS ALBERT ADJÁTOK VISSZA A HEGYEIMET! Regény {folytatás) Aztán beértünk a városba. Keskeny kis utcában alacsony földszintes ház: ott lakott a zászlós családja. A ház az apósáé volt és amikor beléptünk a kapuján, egy varjú károgott a háztetőn és újra Fileháza jutott az eszembe, a varjú, amelyik azon a hajnalon elszállt a kapu fölötti akácfáról és szárnyai suhogva verték a ködöt. De itt másképpen volt. Sírva borult a család a zászlós úr nyakába, aztán reggelit kaptunk, minden jót, ami csak volt a házban és a kérdésekre alig győztünk felelni. Reggeli után én kint maradtam a konyhában és a zászlós úr bement a családdal a szobába. A gyerekeket kiküldték. Azok odajöttek hozzám és kérdeztek mindenfélét a háborúról és én meséltem nekik. Isten bocsássa meg nekem, életemben először hazudtam. De olyanok voltak a kérdések, hogy nem lehetett igazat felelni rájok, gyermekeknek nem. Azt kérdezték, hogy öltünk-e meg sok embert a zászlós úrral ketten és én azt mondtam nekik, hogy nem öltünk meg egyet sem, mert embert ölni nem szabad. Azt kérdezték, hogy milyenek azok, akik halottak és én azt mondtam, hogy a halottak szépek és vidám arcúak és mosolygósak, mert nekik már nem fáj semmi sem. Azt kérdezték, hogy az emberek, akik bombákat dobtak le a repülőgépekről a városokra, gonoszak-e nagyon, feketearcúak és feketekezűek és hosszú nagy fogaik vannak? És én azt feleltem nekik, hogy azok az emberek éppen olyan jó és szelíd emberek, mint a többiek, kisfiáik és kislányaik vannak otthon, szeretik a virágakat és a kisgyerekeket és csak azért dobták le a bombákat a városokra, mert azt hitték, hogy a városok üresek. Ha tudták volna, hogy emberek, asszonyok és gyerekek vannak ott, nem dobták volna le a bombákat, biztosan nem. Aztán azt kérdezték még, hogy láttam-e hősöket és én azt feleltem, hogy mindenki, aki meghalt, hős volt és hogy csak az volt hős, aki meghalt. És ez volt az egyetlen igaz dolog, amit a gyermekeknek mondottam. Később kijött a zászlós úr. Arca gondtelt volt. Félrehívott és azt mondta: “Körözés alatt állok. Azt hiszem, hamarosan letartóztatnak. Házbizalmi ugyan nincs, de a szomszédben van egy lakatos és az már meglátott. . .” “Tessék velem jönni” mondottam “fölmegyünk a hegyekbe, ott aztán nincs semmiféle bizalmi...” De a zászlós úr megrázta a fejét. “Nem lehet. Szembe kell nézni a dolgokkal. Különben sem követtem el semmit”. Este már érte jött két pisztolyos civil. Tíz percet adtak neki, hogy összeszedjen néhány ruhadarabot. A két pisztolyos leült a konyhába s a zászlós úr apósa pálinkát tett elébük. Én meg bementem a zászlós úrhoz a szobába. “Zászlós úr” mondottam “itt az ablak. Kilépünk rajta s alászolgája. Fönt a hegyekben már a Jóisten az úr”. 89
