The Eighth Tribe, 1976 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1976-04-01 / 4. szám
Page 12 THE EIGHTH TRIBE April, 1976 A vonat útja magyar földön, ha gyászban is, de diadalmenethez hasonlít. A Dunántúl valamennyi állomáshelyén, Nagykanizsán, Siófokon, Polgárdin, Székesfehérvárott, Velencén, Martonvásáron gyászfátyolos lobogókkal, feliratos szalagú koszorúkkal óriási közönség várja; üdvözli az elhunytat. Még az olyan helyekről is, ahol a vonat nem áll meg, néma üdvözlés, röppenő fohász száll a koporsó felé. Különösen a föld népének viselkedése megható. Tömegesen hagyja félbe szorgos tavaszi munkáját, feláll a töltés szélein, és levett kalappal, elborult arccal szögezi könnyes tekintetét a tovarobogó vonatra. Budapesten, ahova a vonat március harmincadikén délután három órakor érkezik meg, a Nyugati pályaudvar előtt beláthatatlan számú óriási tömeg, benn a pályaházban a különféle küldöttségek foglalnak helyet. Több beszéd elhangzása után már alkonyul, amikor a gyászmenet a Nemzeti Múzeumhoz érkezik; a koporsót a ravatalra helyezik. Kossuth neje és leánya ravatalát a terézvárosi római katolikus templomban állítják fel. Innen temetik őket másnap délelőtt. Kossuthot április elsején temetik. A főváros már nem tudja magába fogadni a tömegeket, akik erre a napra felsietnek. A szállodák, vendéglők túltömöttek, minden családnak van lakóvendége. A falusi emberek kocsijukon vagy az utcán éjszakáznak. A város emberektől feketéllik. Az ország legtávolabbi részeiről, Orsováról és Kassáról robognak a különvonatok. Ezren és ezren gyalog zarándokolnak Budapestre. Az egész ország itt van, hogy utoljára köszöntse a halott Kossuthot. A vidám, élénk Budapest komor fekete város színét ölti. Gyászlobogó leng csaknem valamennyi házon, a legszegényebb külvárosi ember ablakában is Kossuth gyászkeretes arcképe látható. A Nemzeti Múzeum oszlopcsarnoka, ahol a ravatal áll, virágoskerthez hasonlít. Az oszlopcsarnok, a lépcső aljáig, teli száz meg száz koszorúval. A temetés az ország megkapóan nagyszerű részvétele mellett megy végbe. Fátyolos zászlók alatt, szomorú arccal, keserű fájdalommal félmilliónyi ember, köztük rengeteg küldöttség kíséri a halottat utolsó útjára. Nem temetés ez, hanem megdicsőülés. Nem gyászmenet, hanem diadalát a halhatatlanságba. KOSSUTH IMÁJA A KÁPOLNAI CSATA UTÁN 1849, Február 27. “Felséges Ur! Árpád fiainak Istene! Tekints reánk csillagokkal övedzett trónusodról és hallgasd meg könyörgő szolgádat, kinek ajkairól milliók imája száll eged tündöklő kárpitja felé, hogy áldja és magasztalja a Te mindenhatóságod erejét. Istenem! Felettem éltető napod ég s térdeim alatt a szabadság csatájában elhullott vitéz honfitársaimnak csontjai nyugosznak. Fejem fölött mosolyog az ég, lábaim alatt gyászossá vált a föld ősapáink unokáinak kiömlött vérétől. Óh! hadd szálljon alá napodnak teremtő sugár a, hogy virág fakadjon a véráztatott hantokon. Mert e porlandó tetemek koszorú nélkül el nem hamvadhatnak! Isten! ősapáink s népeknek Istene! hallgasd meg ágyúink bömbölő szavát, melyben vitéz népednek a lelke menydörög, hogy széjjelzúzza az önkény bilincsetosztó vaskarjait. Mint szabad hazának szabad fia térdelek ez újabb temetőn honfiaim, testvéreim roncsolt tetemein. Ilyen áldozatok árán szentté válik e hazának földje, ha bűnös volt is óh Istenem! — mert vérrel megszentelt földön rabnépnek élni nem szabad! Atyám! ősatyáinknak védelmező Istene! milliók felett hatalmas Vr! — Ég-föld s tengereknek mindenható Istene! Dicsőség nő e porladó csontokból és nemzetem homlokán fog ragyogni. Szenteld meg e porokat kegyelmeddel, hogy a szent ügyért elhullott bajnokok áldással nyugodjanak szentelt hamvaikban! Ámen!’'
