The Eighth Tribe, 1975 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1975-04-01 / 4. szám
Page Twenty-two THE EIGHTH TRIBE April, 1975 mind a ketten azt nézzük és tudtuk, hogy egy nappal újra közelebb jött az ősz. Aztán deret hoztak az éjszakák, a fű sercegett reggelenként a juhok lába alatt és egy délután ott álltunk ketten a patak partján és az búcsú délutánja volt. Álltunk a bükkök alatt és apró rőt levélkék hullottak körültöttünk s ha az üverek felől egy szellő jött, olyan volt, mintha aranyat sírtak volna a fák. Aztán lement a nap és egyszerre hűvös lett. Éreztük, hogy nincs mért ott álljunk többet. “Isten veled, Anikó” mondottam és éreztem hogy összeszorul a torkom és alig tudom kipréselni rajta a szavakat. Isten veled. ..” Egy pillanatig még ott álltunk némán, szemben egymással. Aztán Anikó hirtelen odalépett hozzám és szájon csókolt. És már szaladt is keresztül a patakon, már el is tűnt a sötétedő erdőben. Nem nézett vissza. Én pedig álltam a zugó vfz mellett, mintha gyökeret vert volna a lábam és a fejem is zúgott, akár a patak és éreztem a vért végig az ereimen és éreztem a számon Anikó ajkának az izét és szerettem volna sírni és kacagni... És ahogy most mindez újra az eszembe jut, szeretnék újra sírni és kacagni, mert itt érzem még mindég a számon azt a csókot, az első csókot, amit az életben kaptam. Másnap lehajtottuk a nyájat. A Ciba felől kutyaugatást és lónyerítést hozott a szél és tudtam, hogy Anikóék is költözőben vannak. Este már otthon voltam, apáméknál. Elébe tettem a fizetésemet az asztalra. Úgy éppen, mint az öcsém. De mégis éreztem, hogy más vagyok, mint az öcsém. Több. Komolyabb. Számot tevőbb. Nem vagyok gyermek többé. Csókot kaptam egy lánytól. Volt munka a ház körül elég, mert apám s Julika még nem készülhettek föl télire magukban. Fát kellett dönteni, fűrészelni, hasogatni, kijavítani a pajtát, a fedélszéket. Sok munka volt otthon s én úgy dolgoztam azon az őszön, mint egy felnőtt. Nem kellett szóljon apám, hogy ezt tedd, vagy amazt tedd, mint ahogy az öcsémet nógatnia kellett. Én már magam vettem számba a munkát. Felnőtt voltam. A csók tett azzá, amit Anikótól kaptam ott a Benedekben. Tél derekán történt, hogy összetalálkoztam a faluban Durdukással, a kovács fiával. Annak idején együtt jártunk az iskolába, aztán én bojtár lettem, őt meg városra vitték, tanulni. Jóindulatú, kövér román fiú volt ez a Durdukás, valahonnan a hegyeken túlról jött volt az apja még a háború előtt. Összetalálkoztunk a boltnál. Sötétkék egyenruhát és széles ellenzőjü diáksapkát viselt és a boltos urfinak szólította. Azt hittem, hogy nem ismer rám, de rám ismert. Odajött hozzám és kezet nyújtott. “Gyere el hozzánk, elbeszélgetünk egy keveset” mondta “szilvapálinkát is főzött apám!” Elmentem Durdukásókhoz. 10 — folytatjuk tűzéseit valamint a magyar anyag szegénységét. Rövid vita után a csoport szavazással úgy döntött, hogy februárban egy tánccal egybekötött vacsorát rendez, amelynek tiszta jövedelmét a levéltárnak ajándékozza. A haszon 330 dollár volt, a többit egyéni adományokból és a pénztárból pótolták. Ehhez a National Endowment for the Humanities ugyan ilyen összeggel hozzájárul, amely 1,000 dolláros adományt jelent a Bevándorlási Levéltárnak. Figyelembe kell vennünk, hogy nem egy többezres tagszámmal rendelkező jól megalapozott szervezetről van szó, de száz tagnál is kevesebb kis csoportról. Amig ilyen magyarság tudattal rendelkező szórványaink vannak az Egyesült Államokban addig nem kell félnünk a kihalástól. Remélem, ezt a példát más szervezetek is követni fogják. Visszatérve a magyar nap eseményeire, a népitáncosok nagy sikert aratva léptek le a porondról, tapsvihar kíséretében. Utána Zoltai Olga tartott vetitettképes előadást Magyarországról amit érdeklődéssel követett a közönség. A magyar vendéglátás sem maradt el, kávét és Ízletes házi süteményeket szolgáltak a vendégeknek, kellemes harmonika zene kíséretében. Közben a közönség átvonult a kiállítási terembe, ahol az amerikai közömbösséget meghazudtoló érdeklődéssel, sőt időnként lelkesedéssel fogdosták — forgatták a népművészetünk egy-egy szép példányát. A terem közepén a magyar hímzés gyakorlati bemutatása lett volna a feladat, Wirth Ceil vezetésével, ha hölgyeinket hagyták volna hímezni. Itt alakult ki az információs központ a magyar hímzést illetően. A másik meglepetés a régi pénz és könyvkiállításnál volt tapasztalható, egyes részlegnél sorban álltak az emberek, máshol ceruzával, papírral a kézben jegyzetelték és kérdezgették, hol lehet megvenni ezt, vagy azt a könyvet, vagy kapható-e még? Ez vagy minnesotai sajátosság, vagy, változnak az idők, változnak az emberek. A magyar nap szervezése Zoltai Olga érdeme, a népitáncot Stem Ed tanította be, a táncosok kivétel nélkül mind amerikaiak voltak. Harmonikán Fodor András játszott. A konyháért Móricz Katalin volt a felelős. A kiállítást Zoltai Tibor és én állítottuk össze. Végezetül annyit, hogy minden közreműködő azzal a jéleső érzéssel ülhetett le meghallgatni az esti híreket, hogy a televízió képernyőjén állapíthatta meg, hogy a magyar nap sikeres volt.
