The Eighth Tribe, 1975 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1975-02-01 / 2. szám
February, 1975 THE EIGHTH TRIBE Page Twentyone KI KEZELJE A PÉNZT? A húszéves Ági és a huszonhárom éves Laci két évi ismeretség után házasodott össze. Az együttélésre alaposan fölkészültek: megtervezték, milyen lakást szeretnének, hány gyereket akarnak, sőt még azt is, hogy melyikük vásárol, ki jár a Patyolatba, ki főz és ki takarít. “Hacsak betegség, baleset és egyéb sorscsapás közbe nem jön, kiegyensúlyozott, nyugodt életünk lesz” — mondta Ági a munkahelyén. “Mert tudjuk, mit várhatunk egymástól, és ismerjük a másik hétköznapi arcát is.” Havonta egyszer, másodikén kapnak fizetést. Az első hónapban — három héttel az esküvőjük után — amikor hazavitték a pénzt, letették az asztalra. “Négyezer forint, te, ez rengeteg!” mondta Ági. “Hát, nem kevés” mondta elégedetten Laci. Összeírták a fix kiadásokat: albérlet (családi alapon), villamosbérlet, rádiórészlet, ez ezer forint. Marad háromezer. “Ez még mindig sok” mondta Ági. “Legalább egy ezrest beteszek a takarékba.” “Tegyél” mondta Laci. Ági még aznap leszaladt az OTP-be, s betett ezer forintot, évi öt százalékos kamatra, vagyis tartós lekötésre. “És a többit hogy osztjuk be?” kérdezte a férjét. “Rád bízom”, mondta nagyvonalúan Laci. Otthon az anyja kezelte a pénzt, a beosztás a nő dolga, gondolta. S ismerte magát, nőtlen korában mindig kigurultak a forintok a zsebéből, ő volt az örökös kölcsönkérő. Ági felelőssége teljes tudatában átvette az uralmat. Azaz, a pénzt. Először is leszámolt Lacinak öt darab százast, zsebpénznek. Aztán, mert ugye egyenjogúság van, ötszázat magának. A maradék ezrest betette a nászajándékba kapott mahagóni cigarettás dobozba azzal, hogy a közös kiadásokat ebből fedezi. A tizedik napon hiába nyúlt a dobozba. Nézte a pénctárcáját, az is üres. Laci kivette? Vagy a nagynéni bejár a szobájukba, amíg dolgoznak.. . ? Egyelőre nem szólt se a férjének, se a nagynénjének. Megpróbált visszaemlékezni, mit vásárolt, mennyit költött. Összeírta, összeadta, ezemégyszázhúsz forint megvolt -— papíron. Ha szól Lacinak, abból baj lesz. Fogta hát a betétkönyvet és elment az OTP-be. Az ezer forint egy hétig tartott. Az utolsó ötven forinton zsírt vett és egy üveg lekvárt. A negyedik zsíro8kenyér-vacsora után Laci gyanút fogott. Ági tagadott, de aztán kénytelen volt vallani. Még az OTP-t is megmondta. Éjfélig veszekedtek. Laci másnap, az üzemben kölcsön kért a kollégáitól. A második hónapban, fizetésnapon, amikor Ági leszámolta a pénzt, Laci fölmarkolta. “Mától én kezelem!” És kezelte. Annyira, hogy a fizetés utáni tizenegyedik napon már egy kerek tizesük se volt. A veszekedés megint éjfélig tartott. “Olyan szépen élünk, és most emiatt a rohadt pénz miatt.. .” — panaszkodott a munkatársainak Ági. A fiatal házasok őszintén együttéreztek vele. Laci és Ági három napig nem beszélt egymással és három napig az üzemi koszt volt egyetlen táplálékuk. Akkor Ági kölcsön kért az anyjától. “Új életet kezdünk. A rohadt pénz miatt nem tesszük tönkre a házasságunkat”, mondta Laci a harmadik hónapban. “Betesszük a pénzt a dobozba és mindegyikünk annyit vesz ki, amennyi kell neki. így legalább nem okoljuk egymást.” így is lett. Mármint a pénz kiszedése. Egészen egy hétig. “Üres a doboz” — mondta Ági. “Mondd meg őszintén, mit vettél magadnak? “Én? Semmit. Csak “Hogy volt szíved annyi pénzt. . .?” “Még sohan nem “Hogy volt szíved annyi pénzt? ...” “Még soha nem volt karcsúsított ingem, olyan klassz, te is mondtad, hogy jól áll.” “De tudod, hogy állunk, és így soha nem jutunk ötről a hatra.” “Te csak ne prédikálj, te meg pulóvert vettél.” “Nem került többe, mint a te inged!” “Mi a fenének kellett neked pulóver? Van vagy tíz.” “Ilyen narancssárga nincs. Egyszerűen nem tudam ellenállni.” Sokáig csend volt. Aztán Ági megszólalt. “Egymást kár hibáztatnunk. Keveset keresünk, az a baj.” “Hát persze. Négyezerből nem lehet megélni.” “Nem hát. Bemegyek a boltba egy százassal és alig adnak érte valamit. Több pénz kellene.” “De honnan?” “Nem tudom.” Újabb hosszú csend. Aztán Laci azt mondta: “Egyelőre nincs több pénz. Ezt kéne valahogy beosztani.” “Könnyű azt mondani, de hogy?” “Anyád hogy csinálta?” —- kérdezte Laci. “Fogalmam sincs, nem kérdeztem meg tőle.” De ezen azért eltöprengett. “Apu háromezret keres. Anyu kétezret. Én hazaadtam ötszázat, az ötezerötszáz, öten éltünk belőle. Fejenként ezeregy jutott. Valahogy mégis telt mindenre. Cipőre, ruhára, enni is rendesen ettünk. Meg kéne kérdezni anyut, hogy csinálta. Nálatok hogy volt?” “A fene se tudja.”, motyogta Laci. “Azt tudom, hogy nálunk fizetésnap élőt is volt hús vacsorára. És a spejzban mindig volt tartalék-kaja.” Ági másnap elment az anyjához. S fizetésnapon egy csomó borítékkal jött haza. Egész este írtak, számoltak. Mindegyik boríték kapott egy feliratot: “OTP”, “Lakbér”, “Villamosbérlet”, “Kávé”, “Cigaretta”, “Váratlan kiadás”. Szétosztották a pénzt a borítékokba. A “kaja” feliratúba ezerötszáz forint került. “A váratlan kiadásokéba háromszáz. Jelenleg itt tartanak. S húsz nappal a fizetés után és ríz nappal a fizetés előtt éppen a “Váratlan kiadások”-at eszik. S. K.
