The Eighth Tribe, 1975 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1975-11-01 / 11. szám
November, 1975 THE EIGHTH TRIBE Page 11 Dr. Tuba Istvánná: Gondolatok 1975 október 23-án, a Szabadságharc 19-ik évfordulóján. EGY GYÁSZÜNNEPÉLY MARGÓJÁRA Az ünnepély már megkezdődött. Későn érkezünk. Már szavalnak. Szavalják a gyászos, szomorú, forradalmi verset. Ünnepelni jöttünk össze, megint gyászünnepélyre. A forradalom 19-ik évfordulójára emlékezni jöttünk. Végig fut szemen az összegyűlt embereken. Nem sok. Talán a megszokottnál kicsit magasabb a létszám, áz előző gyászünnepélyekhez hasonlítva. Eszembe jut hogy ők is gyászolnak. A sok sok magyar fiatalt, aki életét adta azért, mert szabadságot akart az elnyomó orosz uralom alól. Cselekedeteikkel próbálták bebizonyítani a Nemzeti Dalban leírt örökséget. “Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk”. Életüket is adták és rabok maradtunk továbbra is. Tehát újra össze jöttünk gyászolni, könnyezni, szomorkodni, emlékezni. Az előadó kitűnően összeállított, színvonalas beszédben ismerteti a forradalom jelentőségét. Fekete ruhát visel. Ő is gyászól. Én duplán gyászolok. Két héttel ezelőtt temettük az Anyámat. Az vers rimje időnként felriaszt gondolataimból, “a víz szalad a kő marad”. Látom magam előtt a sok össze lőtt házat, látom a hosszú sorokat a kenyér bolt előtt, látom a nagy nyomort, látom a nagy magyar összetartást, látom a nagy magyar szeretetet. A vers újra felriaszt. “A kő marad”. Vissza rezzenek a jelenbe. Most már gyászom háromszorosan szakad rám. Kezdem gyászolni magyar emigrációmat is. Látom a közönyt, ami lassan, de biztosan befúrta magát közénk, látom az elfásultságot, látom a hűvös kimértséget. Úgy tűnik mintha nem is mi lennénk. “A víz szalad, a kő marad”. Márcsak távolról hallom. Eszembe jut a többi emigrációs csoportok gazdasági sikere, amikrők az újságokból, vagy személyes kapcsolatok által értesültem. A kis maroknyi Puertorican-nak bankja, a lengyeleknek jet repülőgépje, a görögök 6 millió dolláros bankbefektetése, amit arra szánnak, hogy fegyvereket vásároljanak belőle, hogyha országukra ellenség támadna. “A kő marad.” Márcsak nagyon távolról hallom. Arra gondolok, hogyha a 19 évvel ezelőtti események most megismétlődnének, mennyivel tudna az itteni magyar emigráció otthoni magyar testvérei segítségére lenni? Válaszom az, hogy emlékünnepélyekkel majd megemlékeznénk a hősi halottakról, sőt talán még néhány vers is születne, amiket a következő évtizedeken el lehetne majd szavalgatni az emlékünnepélyeken. ... “A kő marad.” Hangzik el utoljára. A versnek vége. Viharos a taps. Mint a villám hasít át az agyamon. A víz szalad, más nemzetek emigrációi, akik mennek előre és a jövőbe néznek. “A kő marad”, a magyar emigráció. Mindig csak a múltba nézve, könnyes szemekkel emlékezve.. .. Egymás vállát veregetve.. . . Keserű szájízzel hagyom el a termet. Budapest, 1957. The rubble is cleared away after the uprising.
