The Eighth Tribe, 1975 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1975-01-01 / 1. szám
Page Twenty THE EIGHTH TRIBE January, 1975 Csak feküdt az ágyán, szeretett volna aludni, de nem tudott. — Viszontlátásra, Micike! Indulok! — csengett be a folyosóról Perjes doktor hangja. — Viszontlátásra! — köszönt vissza Micike kissé unottan és szokása szerint hozzátette: Jó mulatóst! — Az meglesz, az meglesz -— felelt vissza élénken Perjes, — disznótoros vacsorára vagyok hivatalos, ott lesz a faluból mindenki, aki számít. — Micike felugrott mintha villanyütés érte volna. Feltárta az ajtót és ellenállhatatlan kedvességgel invitálta szobájába Perjes doktort. A férfit meglepte a váratlan hívás, önkéntelenül a nyakkendőjéhez kapott és igazított rajta egyet, pedig nem volt azon semmi kivetni való, amit igazolt is a Micike tükrébe lopva vetett gyors pillantás. — Nagyon siet? — kérdezte Micike. Oly rég nem volt alkalmunk egy kis csevegésre. — Olyan nagyon nem sietek — nyugtatta meg Micikét boldogan a férfi és helyet foglalt Micike mellett. Az asszonyka jó kedvében volt. A szemében új fények villámlottak. Az orvos közelebb húzódott hozzá. Beszélgetés közben a karját véletlenül Micike dereka köré fonta. Oly élénk volt a beszélgetés, hogy a fiatal asszony észre sem vette. Azt sem, hogy Perjes Jenő sugárzik a nem remélt győzelemtől és folyton az ajkát keresi. Kezének szorítása is egyre észrevehetőbb lett. Micike egyszerre csak megragadta azt a merész férfikezet és hirtelen szembefordult Perjéssel. Egyenesen az arcába nézett azokkal a csábitó zöldes-szinű macskaszemeivel. — Akar engem boldoggá tenni, drága Jenőkém? — kérdezte olyan édes ártatlan vágyódással, hogy még az is akarta volna, akinek eddig nem volt ilyen szándéka. Perjes egész arca egy ragyogó igenlés volt. — Akkor hozzon nekem onnan vagy egy félkiló töpörtvűt, szép, friss, ropogós, pirosra sült töpörtyűt, amit csak ilyenkor lehet kapni, disznóöléskor, — és magyarázólag még hozzátette Micike — az a kedvencem és már olyan régen vágyom rá. — Én meg olyan régen vágyom a csókjára, egy csókra, azokról a szép, piros ajkakról — replikázott vissza a férfi. — Hoz nekem töpörtyűt? — Micike nagyon biztos akart ebben lenni. — Persze, hogy hozok, meglesz, meglesz, ... de akkor én is kapok valamit,... egy csókot, kettőt, annyit, ahány szem töpörtyűt hozok... jó? Mert Perjes is biztos akart lenni a dolgában. Micike mosolyogva intett igent. — Olyan boldoggá tett engem, Micike! — Hát még én, milyen boldog vagyok,... el sem mondhatom! — rebegte az asszonyka meghatottan és félig lehunyt szemmel búcsúra nyújtotta kezét a ragyogó arcú doktornak. — Maga a legédesebb asszony a világon ...a boldog viszontlátásra tehát! — búcsúzott növekvő önérzettől és aktivitástól áthatva Perjes. — Mikor jön vissza? — Holnapután. Perjes doktor visszament a szobájába, Felvette vadonatúj télikabátját, prémsapkáját és kezébe kapta elegáns kis kézitáskáját. A fiatal orvos szeretett választékosán öltözködni, sokat adott a jó megjelenésre és azért sokat is költött ruházatra. Indult kifelé, bezárta az ajtaját, kiment az udvarra és beült a kocsijába, Megigazította vékony orrán a nagy széles keretű szemüveget és megindította a motort. Ezalatt Micike is magára kapta a kabátját, kendőt kötött és kiment a szanatórium elé. Búcsút intett a távozónak. — Jó utat, doktor,... és ne felejtse el, amit kértem! — emlékeztette Micike. — Dehogy felejtem, hogy is felejthetném,... egész este magára fogok gondolni! — nyugtatta őt meg Perjes. Az autó elindult és néhány pillanat múlva el is tűnt a kanyarban. Micike körülsétálta az épületet, alig bírt magával a nagy örömtől. Hát meglesz, meglesz a töpörtyű, ... most, amikor már lemondott róla, akkor egyszerre ... Soha annyi viccet nem mesélt Micike a betegeknek, mint aznap délután. Még énekelt is nekik. Ropogós, friss csárdásokat, majdnem táncra perdültek tőle. Csókot dobtak neki és megtapsolták lelkendezve. Micike boldog volt és boldogsága beragyogta a termet, mint rakétafény a szürkülő eget. Aznap éjjel Micike sokáig nem aludt el. A másnap reggelt azzal kezdte, hogy számolta az órákat. Soha még ilyen epedve nem várt férfiúra, talán még a vőlegény Pistára sem. Meglesz a töpörtyű, — ismételgette magának százszor is, ahogy a múló órákat vette sorba valami kimondhatatlanul jó érzéssel, mint ahogyan az imádkozó nénikék ujjai haladnak megelégedett szívvel gyöngytől gyöngyre a rózsafüzér vége felé. Hétfőn délben megjött Perjes doktor. Látta a Napirend Táblán, hogy Micike még szolgálatban van. Amikor délután kettőkor a főnővér felszabadult, maga kérette szobájába a doktort. Micike gyorsan átöltözött, mosolygott maga elé, szőke fürtjei izgatottan repdesték körül sugárzó arcát. Amikor kitárta az ajtót a belépő Perjesnak, látszott rajta, hogy milyen kevés sikerrel próbál uralkodni magán. —Isten hozta, kedves doktor, hát hogy mulatott? -— Pompásan. — Gondolom. Talán akkor eszébe sem jutottam — incselkedett az asszony. — Dehogyis nem, dehogyis nem,. . . nem mondtam, hogy egész este magára fogok kondolni,. .. íme itt a bizonyíték —- mondta magabiztosan a férfi és átnyújtott Micikének egy piros szalaggal átkötött
