The Eighth Tribe, 1974 (1. évfolyam, 1-7. szám)

1974-09-01 / 4. szám

Krs. Sarauel Horvath 13 Hamilton Avenue So. Norwalk, C0nn. 06*5^ Page Twenty THE EIGHTH TRIBE September, 1974 dezzenek! Ne hozzanak valami veszélyes munkát, mert elrontom! Csak egy félórára engedjenek ki innen, hadd fussak egyet, csak a szivem ne verjen lódobogásként. De kínzó árnyként üzleti kisasszonyok jönnek a párán át, új munkát szórnak a kosaramba és sürgetik: — A túlit kérjük! a bársonyt! a gyász­festést ! Visszataszíthatnám őket, semmit se tudok én most csinálni! Vívódva más zúg elő belőlem, új kar­jaim nőttek s eldobják a régit, új arcom van s kitágul körülöttem a mosókonyha nedves fala, kristály lesz, átlátok rajta, fénymáglya ég kint s én tudom égő hasábjainak a nevét: — Messzeség, vándorlás, hús csillagok és röpködő Hold! Tenger, vitorlák rajta, pálmák s a sivatag szé­lén vörös sörényű oroszlánfej! Messzeség lobog! ván­dorlás, szabadság! — Istenem, segíts ki innen! Ezüstből gyúrt kenyér vagyok. Haraphat belőlem a Nap, adok a tenger halainak, a szegényeknek. Ez az én munkám. S gyötrődve, az ujjaimat marcangolva könyör­­gök az Úrhoz. Térdre akarok bukni összetett tenyér­rel s úgy kérni a szabadságot. S fölvillan bennem: — Talán máris őrült vagyok, a szabadság őrültje. Talán jó dolgom lesz, szélnek eresztenek, ingyen eltartanak, engednek csavarogni, nem bántanak s élhetek a lel­kem gyönyörűségének. — Talán őrült vagyok! Ó, de jó akkor nekem, kacagásba török ki rögtön! Az ujjaim eszméletlenül kavarognak előttem; mintha kígyók lennének s az őrültség magját keres­nék az űrben, hogy kitépjék onnan, a számba ültes­sék s a nyelvem mögül hirtelen, buján, rémítően virágozzék föl! De a fehér, merevarcú lakoma-térítő fölnéz rám a víz alól és susogni kezd bugyborékolva: — Válassz engem szabadítónak! Nézd meg jól a foltjaimat: bor, hús, gyümölcs, rozsda! Súlyos zsíros foltok, hiszen értesz hozzá! A legerősebb szerekkel csináld, megsúgom, hajolj a vízhez .. . — Klór és kénsav! — hördülök föl belül: fehér por és sárga nedv, megkeverlek benneteket, elegy lesztek, óriásként fojtó rossz szág, megmarjátok a tüdőmet és én fulladozva dűlök előttetek ájulásba. És akkor kórházba visznek, fekhetek, kialudhatom a fáradtságomat. Aztán odaállhatok az ablakhoz és nézhetem az utcát és mosolyogva gondolhatok akár­mire. Nem lesz nagy bajom, majd elüldögélek a többi beteg ágyánál s elmesélgetünk az életünkről s kifag­gatom az ittlétük titkát. S marad egy hetem talán, amikor rejtve kisétálhatok a folyópartra. Két hordót penderítek magam elé s kicsapom a vizüket. Frisset, tisztát öntök beléjük s elfutok klór­ért, ládában cipelem ide, a kénsav zöld üvegben ott áll az ablakomban. S mint a szabadság magvetője (hóbullásban) marokról marokra hintem szét a fehér port, belevetem a vízbe s mormolom a szörnyű kíván­ságot: — Nőlj gyorsan nagyra, fullasztóra s emeljen gyilkos gázod túl ezen a helyen, vigyen el a hófelhők alá, a szabadba ... S a másik hordóba, mint a romlott méz, úgy ömlik kezem közül a kénsav. Zsíros színű teste rá­borul a vízre, tompán csillogva süllyed a fenék felé s most karom kavarására föltör zizegve s keserű szág­­gal párosodik a vízszemekkel. Karomra kapom a lakoma térítőjét, lecsurgó vize végigönti a mellemet, de belezuhan a tejszínű klórba, elmerül, alányomom s fölpuffadtan átvágom a sárga kénsavra, ahonnan sisteregve emelkedik föl a szörnyű gáz. Fölébe hajolva kitátom a számat, mélyen beszívom, a tüdőm teletöltődik vele s ijedten elakad. Köhögve rázkódok meg, de újra beszívom, a szemem könnyes a kíntól, kiáltani már nem tudok, üres erő van bennem, a szédület kifújta csontjaimat s csak az eszméletem ingadozik a hordók fölött. S így, elnyúlva, aztán csodálatos utazni. Az em­bert ráfektették az üvegtóra s az lassan, csörgő hul­lámokkal hajtja előbbre s előbbre az utasát. Két­oldalt néma hattyúk kísérik, csak néha fújnak ezüst párát az orukkon át. Néha felhőket is látok: álom, távolság, a csodák felhőit... de sebesen hajt a hullám előbbre s előbbre. Olyan ez, mintha aludnék s már­ványból volna a szemem. De egyszer megreped a hideg szem s vékony szemhéj emelkedik róla tágan s izzani kezd benne a kihűlt szembogár: látom, kö­röskörül emberek állnak, a vállukon hómadarak ül­nek, soknak az orra jéghegy. Susognak. .. mintha szél járna ki a szájukon ... de egyikük hangja közi­bük vág mint a mennydörgés: — Megmérgezte ma­gát a szerencsétlen. — -Meghalt? — visítják a szélszavúak. Én mélán hallgatom, nem akarok ellenükre szól­ni, hiszen távozom tőlük. Ringatva emelni kezd az üvegtó hideg lapja s talán búcsúzón, jólelkűen pró­bálnék feléjük inteni: — Én már megyek, emberek, a messzeség, a szabadság felé, hattyúk és hullámok visznek. Ijedt szememben a kis őrült jelenik meg, fenye­getve rázza most a kardját, a mellembe döf s topor­­zékolva süvölti: — Miért nem akarsz játszani tovább? Gelléri Andor Endre

Next

/
Thumbnails
Contents