Fraternity-Testvériség, 1993 (71. évfolyam, 1-4. szám)
1993-07-01 / 3. szám
FRATERNITY Page 19 AHITATOS PERCEK Aki hálával áldozik, az dicsőit engem, s annak mutatom meg Istennek szabadítását (Zsoltár 50:23) Sokan ismerik az “imádkozó kezek” című alkotást, mely Dürer festménye alapján vált híressé. A kép története kevésbé közismert. Ugye tudjuk, hogy Albrecht Dürer magyar származású, apja a békés megyei Ajtós községben született? O maga Németországban élt, s hamar kibontakozott festői tehetsége. Mint szegény diák, kezdte tanulmányait, s egy hasonló, szegénysorsú társával bérelt lakosztályt. Társa, kivel életre szóló barátság szövődött, így szólt egy napon: “Látom, hogy neked Isten rendkívüli tehetséget adott, s hamar nagy művész leszel. Én munkát vállalok, hogy folytathasd tanulmányaidat, s majd ha úgy hozza a sorod, te támogatsz engem.” így is történt. Az igaz barát az erdőben favágóknál dolgozott, majd házépítőknél, s így Dürer művészi elhivatottságának szentelhette életét. Tehetsége révén hamar híres lett, s tehetőssé vált. Örömmel vitte a pénzt barátjának: “Végre te is festő lehetsz, most már én támogatlak.” Boldogság töltötte el ajó barát szívét, hiszen annyi témát képzelt el, s látott a vásznon álmaiban - még nappal is - az erdőben, míg keményen dolgozott. Most végre mindezt megörökítheti. De a szép álom hamar szertefoszlott. Amint az ecsettel a palettához ért, úgy érezte, ujjai nem engedelmeskednek. Keze elveszítette finomságát, s nem tudta úgy irányítani az ecsetet, mint valamikor. Sok kudarc után feladta a küzdelmet. Belátta, hogy belőle soha nem lesz finom kezű művész. Nagy keserűségében az erdőbe bujdokolt el, ahol annyiszor egyedül volt - Istennel. Most is Őt szólította meg, s Neki öntötte ki panaszát. Térdein állva felemelt kezekkel csendesen imádkozott. így talált rá aggódó barátja, Dürer. Nem tudta, mivel vigasztalja azt, akinek élete álma összetört. A csendet barátja törte meg: “Most már rendben van minden. Az Isten megmutatta, hogy mégsem hasznavehetetlenek ezek a kezek. Amíg imádkozni tudok, addig hálás vagyok, hogy a két kezemmel tehetek valamit.” Albrecht Dürer szívét úgy megfogta az imádkozó kezek üzenete, hogy nyomban megfestette ezt az örök értékű látványt. A hála érzése és az áldozat a Bibliában mindig összetartozik. Az oltáron elégő áldozat annak az örök jelképe, hogy mi szüntelenül hálával tartozunk az Istennek. Akár érezzük, akár nem, minden okunk megvan arra, hogy hálásak legyünk. Isten látható és láthatatlan ajándékai, s a legnagyobb ajándék: Jézusban az örökélet mindig a miénk. Soha, senki el nem veheti tőlünk Isten jó adományait és tökéletes ajándékait. Mi magunk azonban könnyen lemondunk róluk és eltékozoljuk őket. Ezért int bennünket Isten Lelke a Zsoltár szavaival: “Hálával áldozzál az Istennek és teljesítsd a felségesnek fogadásaidat.” (Zsolt 50:14) A hálás élet Istendicséret. Hálából tesszük az “oltárra” mindazt, amink van, amit Őtőle kaptunk. A mindennapi életben sok alkalmunk van arra, hogy áldozatosan mutassuk meg hálánkat az Úrnak - azzal, hogy szolgáljuk azt a közösséget, melyben élünk. Hálánk jele, hogy hűséggel helytállunk, s jószívvel végezzük feladatainkat. Hálánkat mutatjuk meg, mikor magyar egyházainkban, a testvériség élő szervezetében kamatoztatjuk mindazt az értéket, mellyel gazdagodik a közösség. Néhány napot töltöttem el Egyesületünk irodájában, Washingtonban. Boldogság volt megismerni azt az odaszánt életű csapatot, akik csodálatos összhangban dolgoznak a 100. évéhez közeledő Egyesületünk javára! Valamennyien hálával áldoznak: Elnökünk, Dózsa György, tisztviselőink és munkatársaik. Mi, akik szeretnénk élőbb gyülekezeteket, virágzóbb magyar közösségeket, aktívabb osztályokat: ne felejtsük el, hogy Istenünk áldást és szabadítást igér azoknak, akik hálával dicsőítik Őt. Ezért kérjük az Úr Szendéikét: újítson meg odaadásunkban, az imádkozó kezek szolgálatában, s a hálás életben. Ámen! Nt. Lukácsi Éva
