Fraternity-Testvériség, 1992 (70. évfolyam, 1-4. szám)
1992-10-01 / 4. szám
FRATERNITY Page 9 A KEVESEK NAGY FELELŐSSÉGE SOKAKÉRT Alapige: 1. Krónika 19:13 “Légy erős és szedjük össze az erőnket népünkért és Istenünk városaiért. Az Úr pedig tegye azt, amit jónak lát. ” Konvenciós Gyülekezet, Testvéreim a Jézus Krisztusban! Tudom, ti is érzitek, hogy így, hátteréből kiragadva is, milyen drámai erővel ragadja meg szívünket ez az Ige. Mert többet igényel, mint mondjuk egy kedves, “közönséges” vasárnapra való textus, valami “átlag” gyülekezet számára. Ma szólít meg bennünket, egy jóllehet sorsdöntő határozatokat hozó Konvenció idején. Bátran lehet a néhány szó ennek az eseménynek vezérlő gondolata, zászlónkra írott fogadalma, jövendőnket mentő hitvallása. Nekünk hoz üzenetet: főtisztviselőknek, igazgatóknak, delegátusoknak, mostaniaknak és következendőknek, - a választott keveseknek, hogy így küzdjenek sokakért, népünkért, az Isten ügyéért. Hanem érdekes és érdemes röviden áttekinteni azt a panorámát, ahol és amikor ezek a szavak először elhangzottak. Az idő: Dávid király uralkodása Izraelben, mintegy 3,000 évvel ezelőtt. Seregei addigra meghódítják a filiszteusokat, Móáb és Edom pogány népeit. De másokkal, mint Ammón és Árám királyaival jó viszonyt tart fenn, békében élnek egymás mellett. Történt pedig, hogy meghalt Náhás, Ammón királya; fia Hánum kezdett el uralkodni helyette. Dávid követeket küld hozzá, hogy apja halála felett vigasztalja. “Mert szeretettel bánt velem” - mondja Dávid. Hanem a kapott válasz megdöbbentő! “Nem ezért jöttek igazában” - súgják Hánum tanácsadói, “hanem kikémlelni és tönkretenni minket!” - A követek haját, szakállát lenyíratják, köntösüket derékig levágják, hogy megszégyenítve, félmeztelen térjenek vissza hazájukba. A nevetségessé tétel, ártatlan emberek megszégyenítése csak a törpe elmék olcsó elégtétele. És ez egyszer éppen Dávid, a XXV. zsoltár imádkozó költője ellen. Vele együtt énekeljük újra meg újra: mert meg nem szégyeníttetem, nem nevet senki rajtam...” Hánum és tanácsadói rádöbbennek, hogy mi lesz gonoszságuk következménye: nyílt háború, egy igaztalanul megsértett nép bosszúja. Az Ammóniák sürgősen sereget gyűjtenek, szövetségükbe szervezik az Arám-belieket, sőt ezer tálentum ezüstért (tehát vagy húsz millió dollárért!) harci kocsikat és lovasokat bérelnek a szomszédos nagyhatalomtól, Mezopotámiától. A pogány túlerő bekeríti, körülözönli Dávid seregét. Fővezérei, Jóáb és Abisaj Medeba síkján vonulnak fel ellenük. De nem a “néphadsereggel”, hanem az elit-gárdával, a legbátrabb, harcban edzett emberekkel! Ekkor mondja Jóáb testvérénék, a második hadosztály tábornokának: “Légy erős és szedjük össze az erőnket népünkért és a mi Istenünk városaiért!” Beszéde ezt jelenti: az életre-halálra való elszánást, odaszentelést kezdjük magunkon. Hisszük Azt, Akiben megtanultunk hinni; reméljük azt, amit csak lehet remélni; ütött a cselekvés órája! Összeszedni erőnket, minden erőnket. Mert olyan sok nincs, hogy egyet is nélkülözhetnénk, de annyi van, hogy együtt meggyőzhetjük a feladatot, ami előttünk áll. Ezért kell az erő, a hatalom, a vezető-vezérlő, élenjáró akarat - (volt idő, amikor az Egyesület igazgatóságát vezértestületnek nevezték!) - de mindez nem öncélúan, nem magunkért, hanem másokért: népünkért, Istenünk városaiért. Az ártatlanokért, azokért, akik miránk szorulnak, akiknek igazát nekünk kell kivívni, akiknek megmaradása, emberileg szólva, először tőlünk függ. Elhívatás ez, szent elkötelezés, nemcsak az ő váradalmuk szerint, de mindenekfelett Isten nekünk szóló parancsolatából. Jóáb beszéde a Seregek Urának üzenete! Legyetek erősek, együtt, mind - népetekért, aki az Én népem, - magyarok, reformátusok. A történelmi magyarság ivadékai. Katonák népe voltunk több, mint egy évezreden át, de sohasem militaristák; birodalom-alkotó nép voltunk, anélkül, hogy imperialisták lettünk volna. Most is: az ezer tálentum ezüstért felbéreltek sok pénzért, de félszívvel törnek ellenetek; ti pedig halálos veszedelemben, életetekért küzdőtök. Rövid négy esztendő múlva Egyesületünk százéves jubileuma vár utunkon; és 1996-ra a magyar honfoglalás 1,100 éves történelmi mérföldkövéhez érkezik, - jaj, sírkővé ne váljon! - elmondhassuk akkor is: “Megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán!” “Az Úr pedig tegye azt, amit jónak lát.” Vajon milyen belső, lelki vihar, elkeseredett kétségeskedés, de el-nem- csüggedés mondatja ezt Jóábbal? Szabad-e így Istenről beszélni? Nem tudom. De megértem. Én magam is, sok aggódó, gyötrődő éjszakán akartam belelátni az Isten terveibe. Azt mondtam végül is: Uram Istenem, tedd azt, amit jónak látsz. Kívülállók nevezhetik ezt fatalizmusnak, sorsba való beletörődésnek. De arra jöttem rá: így csak az a hívő ember beszélhet, aki közel áll az Istenhez, és akihez, - minél nehezebb a próbatétel, annál közelebb van az Isten.
