Fraternity-Testvériség, 1990 (68. évfolyam, 1-4. szám)
1990-04-01 / 2. szám
FRATERNITY Page 15 Bay Zoltán a szülőfaluja tornya felé sétál 1975-ben. fel, mint a torony. A spárga közepe a torony csillagjánál volt és egy kis oldalszél a sárkányt addig-addig mozgatta, amíg a spárga beleakadt a villámhárító csillagjába. Én, hogy kiszabadítsam, rángattam a spárgát, mígnem az elszakadt a kezem és a torony között, s a sárkány kikötve maradt a torony csúcsán. Nagy öröm volt ez mindaddig, míg a szél el nem állt és akkor a sárkány lefityegett a torony derekára. Még mindig nem vettem észre a veszélyt, amit ez rejtegetett. Mert másnap, harmadnap a szél hol felemelte, hol visszaejtette a sárkányt a toronyra. Negyednap megjelent nálunk a kúrátor és a bíró, a falu két legfontosabb "hivatalának" viselője és előadták, hogy ez szégyenbe hozza a falut, hasonlóan, mint a "csökmői sárkány". Csökmő falu Gyulaváritól észak felé, mintegy félszáz kilóméternyi távolságban van. Ott az a legenda járta, hogy a falunak egy furfangos eszű lakosa bement falábakon a közeli nádasba s ott egy fűzfához üres kannát kötött, ami fúrcsa (kísérteties) hangot adott, ha a szél belefújt. A csökmőiek hallották és akkor elmondta, hogy ott egy sárkány tanyázik és felajánlotta, hogy amikor az alszik, hozzáköt egy kötelet s a falu népe kihúzhatja, hogy megöljék. A kötelet a fűzfához kötötte, úgy hogy nem tudták kihúzni. Akkor keletkezett a vers, amit mi gyerekek is tudtunk: Húznánk, hát nem jön, kötelünket rántja de vissza, Hallga miként bömböl, vérünket még ma megissza." Azóta, ha a csökmőiektől valaki azt kérdezi: "Na kihúzták már a sárkányt?", azok vasvillát ragadnak mérgükben. Most mi hasonló szégyenbe kerülünk, mondták a kúrátor meg a bíró, mert azzal fognak csúfolni, hogy nálunk a torony tetején lakik a sárkány. Én az ezutáni napokban nagy bűntudattal mentem mindég aludni és azzal próbáltam vigasztalni magamat Arany János szavaival a Toldiból, hogy: "Kinek az ég alatt már senkije nincsen, Ne féljen, felfogja ügyét a jó Isten", de aztán elkezdtem gondolkozni: hát hogy fogja fel az én ügyemet, mikor én éppen az O házát csúfoltam meg? Szerencsére az égben nem ilyen gyermeklogikával dolgoznak. Kiderült az egyik következő nap reggelén, mikor a harangozó széles mosollyal jött be a parókiára és elújságolta, hogy az éjszaka egy nagy szélvihar elvitte a toronyról a sárkányt. Hozzátette: megszabadultunk a szégyentől! De van e toronyról maradandóbb emlékem is: mert • a mi udvarunkból nézve ott sétált el mögötte a Hold. Olyan közel látszott a toronyhoz, hogy azt kérdeztem a nagyoktól: ha felmásznék a toronyra, meg tudnám-é tapogatni a Holdat? A felnőttek mosolyogtak rajtam, de nem lekicsinylőén, és az nagy tanúlság volt nekem, mert jóindulatúan nézték el a naivságomat. Később, mikor csakugyan megtapogattuk a Holdat mikrohullámokkal Újpestről, sokszor eszembe jutott a régi kép: a Hold a torony mögött. Gyularvárinak és a Nagyalföldnek tiszta ege különben elindította az én csillagászati érdeklődésemet is. Északon a Sarkcsillag, a Göncölök, a Cassiopia korai barátaim lettek. Na, meg azután az üstökösök; kettő is volt 1910-ben; a második a hires Halley üstökös, melynek farka egy májusi hajnalban átérte a féleget. 76 évvel később itt Washingtonban a csillagdába kellett elmennem, hogy újra lássam (nem sok embernek adatik meg) de most siralmas képet nyújtott. Milyen szerencsénk volt akkor 1910-ben! Ilyenek voltak a gyermekkori emlékek és még valami, ami sokkal több, amit nem lehet jelzőkkel részletezni, csak egyetlen szóval kifejezni: a boldog gyermekkor. Debrecenben 16 éves voltam amikor egy fantázia regény került kezembe. Ez elmondta, hogy az emberi lelkek haláluk után elmennek nagyon messzire és onnan visszanéznek a Földre, melyről a hozzájuk érkező fény nekik a múltat mutatja. En, az akkor még csak 16 éves, azt mondtam: ha ez valaha lehetségessé válik, én mindég olyan messzire megyek, hogy a gyermekkoromat lássam. Ami nem valósúlhat meg a fantázia regény szerint a mai elméleteink alapján, megvalósúlhat az emlékeinkben. Nekem a gyermekkorom emlékei a leginkább megmaradók, a legértékesebbek, a legszebbek. Mikor 11 éves koromban elköltöztünk Gyulaváriból, a szülőfalumtól fájdalmas búcsút vettem, mely—azt hittem -, örökre szól. Ugyanezt hittem 48 éves koromban, mikor elhagytam Magyarországot és Amerikába emigráltam. Akkor is elmenten előbb örökre búcsút venni a szülőfalumtól. A sors kegyes volt hozzám, mindkét búcsú után meghozta, hogy szülőföldemet újra és újra láthassam. Most pedig, úgy érzem, Gyula városa nyúlt felém ezzel az oklevéllel, hogy örökre összekapcsoljon engem a szülőföldemmel, az én boldog, az én legszebb gyermekkorommal. Fogadja a szülőföldem ez ajándékáért a legynagyobb köszönetemet, ami tőlem telik. Bay Zoltán, a messze Amerikából.
