Fraternity-Testvériség, 1981 (59. évfolyam, 1-4. szám)

1981-10-01 / 4. szám

magyar református gyülekezet képviseltette magát az episzkopális (anglikán) egyházba való betagolódást illető tárgyalásokon. Nyolc gyülekezet foglalt el igenlő álláspontot; a lelkészek közül Ambrus János roeb- lingi és Szabó László franklini lelkészek voltak pataki diákok. Az egyezmény biztosította a magyar református szokásokat, liturgiát, a Heidelbergi Káté és a II. Helvét Hitvallás hitvallási alapként való megtar- tartását, a magyar gyülekezetek számára saját esperes választását. Az “egység” azonban hamarosan csődbe jutott, többek közt azért, mert az episzkopálisok ragaszkodtak a papok újraszenteléséhez és ahhoz, hogy csak a püspökök konfirmálhatnak. Legtovább Franklin tartott ki Szabó László lelkipásztorral: 1932-ig. Szabó László fel is vette az episzkopális ordinációt.

Voltak egység-tapogatózások a metodistákkal és más kisebb felekezetekkel is.

Az összes egységesítő törekvésekben mindig vezető szerepet játszottak a patakiak; de ugyanúgy a “nem tehetjük” magatartásban is. Borshy-Kerekes György, Szabó István, Vincze Károly, Béky Zoltán egyszerre tartoztak az egységet lelkesen kívánók közé és lettek vezetői azoknak, akik nem tudtak megegyezni. Jellemző a talán legtisztább látással rendelkező Borshy-Kerekes Györgynek Az egyetlen út című könyvéhez írt ajánlása azoknak, akik “innen és túl a tengeren tudják és érzik, hogy amint nincs százféle magyarság, úgy nem lehet hatféle magyar református vallás és Egyház sem.” A helyzet mindmáig nem változott.

Az Amerikában szolgált lelkipásztorok közt nagy a száma szoknak, akik nem jártak ugyan Patakra teológiára, de akiket megérintett Patak Lelke akár úgy, hogy Patakon jártak gimnáziumba vagy képzőbe, akár csak úgy, hogy a Patak hatáskörébe tartozó Tiszáninneni Egyházkerület gyülekezeteiből kerültek Amerikába.

A Patakon tanultakkal együtt ezek azokat a tiszáninneni kerületi kegyességi és liturgiái szokásokat, hagyományokat hozták magukkal, amelyek mások voltak, mint az ország többi részén. Hogy csak egyet említsek: az úrvacsorái szertartásban a kenyér és bor feletti külön hálaadó és könyörgő imádságot és a Szállj le életnek kenyere kezdetű úrvacsorái ének kettévágott éneklését az első úrasztala elé kiálló csoport kenyér, illetve bor vételénél. Ezt a gyakorlatot a lelkészektől függetlenül maguk a hívek is úgy megszokták hazai élő emlékeik nyomán, hogy gyülekezeti szokássá vált és az esetleg nem pataki, illetve tiszáninneni képesítésű lelkipásztoroknak is követniük kellett.

Én magam debreceni végzettségű vagyok és részben az ott bevett istentiszteleti sorrendet és úrvacsorái liturgiát követtem, részben a budapestit, kelenföldi és pasaréti szolgálataim nyomán. Első cartereti úrvacsorái istentiszteletem után, amelyet előzetes intés híjján a magam által követett gyakorlat szerint végeztem, odajött hozzám az egyik presbiter azzal, hogy “nem jól csinálta, Tiszteletes Ur!” Azóta Car- tereten továbbra is tiszáninneni módon osztják az úrvacsorát. Hadd emjitem itt, hogy a különkelyhes úrvacsorázást sokáig nem vették be Amerikában akkor sem, amikor az Magyarországon elfogadott gyakorlat volt. Ha jól emlékszem, Vincze Károly dörgött egy cikkében a likőrös pohárból való úrvacsorázás ellen.

Másban viszont az egyébként nagyon is konzervatív Vincze Károly rugalmasan modern volt: a magyar hűség nem zárja ki az angol nyelvet. 1939- ben hangoztatta, hogy el kell érni az új generációt és ezt sokhelyt csak angol nyelven lehet. Valóban, nem egy gyülekezet néptelenedett el, ahol a gyüle^ kezeti nyelv —• a szószéket beleértve — nem lett kettős; kétnyelvű gyülekezeteink közül viszont számos őrizte meg angol felé hajló bilingvis volta mellett is magyar jelegét.

Az angolnyelvű istentiszteleti és sakramentális liturgia az amerikai magyar református gyülekeze- ben meglehetősen vegyes. Főleg az úgynevezett “független” gyülekezetekben, de másutt is, a magyar rendnek szószerinti angol fordítását használják: a- merikai denominációkhoz tartozó gyülekezetekben viszont az illető denomináció liturgiájával kombinálják a magyar hagyományokat angol nyelven. A magyarnyelvű istentiszteletek rendje legtöbb esetben a hazai formákat követi.

Itt értük el Patak és a Tiszáninnen amerikai magvar református életünkre való hatásának-kapcsola- tának egy roppant fontos fejezetéhez: az úgynevezett világiakhoz. Mikor világiakról beszélünk, akkor elsősorban nem írókról, művészekről, általában úgynevezett intellektűelekről vagy országos hírű, társadalmi viszonylatban kiemelkedő személyekről van szó, hanem magáról a gyülekezetek népéről, mindenkiről. Különben sem lehet megvonni a határt: mi a mérvadó — országos hír, tanultság, foglalkozás, és ezeknek milyen mértéke? Akármilyen szempontokat alkalmazzunk is tény az, hogy a pataki nevelt- ségű és hátterű világiak szerepének alapos ismerete és feldolgozása nélkül nem lehet igaz az amerikai magyarság pataki kapcsolatainak képe.

Ezeknek a felkutatása igen hosszadalmas és fáradságos munka; ami persze nem lehet kifogása a történet írónak. Viszont még nehezebb az értékelés szempontjainak a meghatározása. Próbáljunk statisztikát készíteni? Akkor belekerülne mindenki, akinek valamilyen pataki kapcsolata volt, elsősorban

21