Fraternity-Testvériség, 1981 (59. évfolyam, 1-4. szám)
1981-04-01 / 2-3. szám
DR. ÚJLAKI FERENC: SZIVEMEN HORDLAK TITEKET . . . Református Egyesületünk elnöke, Bertalan Imre, arra kért, hogy Egyesületünk 85. Bethlen Otthonunk 60. éves jubileumán köszöntsem Egyesületünk nagy családját. Szívesen teljesítem a kérést. A múltra emlékezve, hogy régi munkatársaim Molnár István, a mi Molnár Bácsink, Dr. Tóth Sándor, Dr. Kalassay Sándor, Dr. Nánásy Lajos és washingtoni központunkban velem imádkozó, dolgozó tisztviselőtársaiin: Vasváry Ödön, Király Imre, Bor- shy Kerekes György, Dr. Horváth Ferenc főorvosunk, J. Zeitlin, üzleti szakértőnk, elmentek az örök hazába. A régi gárdából én maradtam itt a földi életben. Egyedül maradtam. Kilencvenegyedik életévemben múltunkra, lelkipásztor testvéreimre, egyházi, egyesületi tagtestvéreinkre, munkatársaimra, amerikai magyar életünkben 67 évi szolgálatomra emlékezve meleg szeretet, Isten iránti hála, édesapai együttérző szeretettel tekintek Egyesületünk, amerikai magyar református életünk nagy családjára. Szívem szeretetét, Isten iránti háláját, testvéri együttérzését Pál apostol bizonyságtételével öntöm ki: “Hálát adok az én Istenemnek valahányszor emlékezem rólatok, könyörgök mindnyájatokért, szívemen hordalak titeket, részestársaim vagytok a kegyelemben . . . vágyódom mindnyájatok után . . . azért könyörgök, hogy a ti szeretetetek még jobban bővelkedjék minden jó tapasztalatban Jézus Krisztus által Isten dicsőségére, magasztalására. Álljatok meg az Urban Atyámfiái, akiket szeretek és akik után vágyakozom. Ti, én örömöm és én koronám . . . szeretteim.” Hála Istennek, elismerés, köszönet nektek Szeretteim azért a korszakért, amit a mi Pál Gyulánk életünk romantikus korának nevezett, hálával gondolok a lelkipásztorokra, velük együttérző, munkálkodó nőkre, férfiakra, akik álmokat álmodtak, látomásokat láttak, “jobbra vágyódtak” akiknek hite, munkája által “tóvá lett a délibáb” kivirult a puszta, édes, áldott gyümölcs termett: közel kettőszáz magyar református gyülekezet, magyar református templom Amerikában. Megalakult a legnagyobb, leggazdagabb magyar református testvérsegítő közösség, az Amerikai Magyar Református Egyesület, a gyülekezetekben a betegsegélyező, jótékony férfi, női egyletek, kivirult a puszta. Hogy történhetett meg ez a csoda? Egyedül Isten segítségével. Lincolnak fehér márványból készült mellszobra van Washingtonban, a Kapitóliumban. Késő este volt amikor művész befejezte munkáját. A szobrot letakarta lepedővel és hazament otthonába. Reggel a néger takarítónő a műterembe ment takarítani. Mikor kíváncsiságból lehúzta a szobor takaróját, nagyot visított Lincoln szobrát látva, a műterembe lépő művészhez menve remegve kérdi: Mr. Boglum, hogy tudta azt, hogy Abe Lincoln benne van a fehér márványba? Mi van az emberben, közösségben, gyülekezetben? Mi lehetőség van? Úgy tudjuk meg, úgy jön ki belőle, ha a művész, az élet legnagyobb művésze, Jézus kezébe kerül. Mi amerikai magyar reformátusok átéltük nagy költőnk, Ady Endre, vallomását: Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem Csöndesen éa váratlanul Átölelt az Isten. Minket is megölelt Istenünk. Két ölelő karja: a hit és testvérszeretet közössége, az Egyház és az Egyesület Bethlen Otthonával. Hit és szeretet üres szó addig, inig testet ölt egy személyben, közösségben. “Az Ige testté lett és lakozott mi közöttünk és láttuk az ö dicsőségét ...” írja János Evangéliuma. A rabszolgaság eltörlése, a polgárháború sok ellenséget szerzett, sok fájdalmat, kereszthordozást adott Lincolnak. Szomorú szívvel, csüggedten ment reggeli sétájára. Az utcán hozzászaladt egy öreg néger asszony letérdel előtte, megcsókolja Lincoln kezét, könnybe líszó szemekkel ránézve mondja: “Abe Lincoln, áldjon meg az Isten.” Lincoln meghatódva felemeli: Téged is áldjon meg az Isten. Te egy pohár üdítő, hideg vizet adtál egy nagyon szomjas embernek. Az együttérző szeretet hatása alatt megvígasztalódva, megelevenedve, erőt nyerve ment tovább Lincoln. ÜDÍTŐ VIZET ADTÁL EGY NAGYON SZOMJAS EMBERNEK ............ Ezt adta, adja Amerikai Magyar Református Egyházunk, Egyesületünk: a hit, remény, szeretet, az evangéliumi élet vizét a nagyon szomjas embernek. A legértékesebbet: látomást -—- elvÓ3z a nép ha nincs látomás — jobbra vágyódást magán és családi életben, gyermek nevelésben, közéletben egymás terhe hordozásában. Templomi istentiszteleteinken, otthon, testvérek között érezte magát szívből imádkozva: Egyedüli reményem, óh Isten, csak Te vagy. Jövel és nézz meg engem, magamra óh ne hagyj . . . Éreztük, hogy nem vagyunk magunkra hagyatva, nem vagyunk egyedül, van Istenünk, vannak testvéreink. Nagy szükség volt a vigasztalásra, fenntartó erőre, mert nehéz volt az élet. Az új-haza életébe való beilleszkedés mellett ott volt a szülőföld, az ó-haza képe, a honvágy fel-fel újúlt a szívekben. 28
