Fraternity-Testvériség, 1978 (56. évfolyam, 1-4. szám)

1978-10-01 / 4. szám

WASS ALBERT:

KI VAN VELÜNK S KI ELLENÜNK?

Ebben az agyafúrtak, mellébeszélők, görbén látók és álnokul cselekvők világában nehéz fölismerni, hogy ki barát és ki ellenség.

Itt van például a Londonban működő “Minority Rights Group” (36 Craven Street, London, WC2N 5NG) a maga rokonszenvesen hangzó nevével, tekintélyesnek látszó kiadványsorozatával a világ kisebbségeinek védelmében, mely 37. számú tanulmányát, ime, Erdély magyarjainak szentelte. “The Hungarians of Rumania” húsz folyóirat-méretű oldalon foglalkozik ezzel, a számunkra annyira fontos kérdéssel, érthető tehát, hogy örömmel vesszük a kezünkbe, mert, lám csak, a brazíliai négerek, krími tatárok, indonéziai kínaiak, saheli nomádok, arab nők és kanadai indiánok után végre, harminchetedik helyen, sor került ránk is! A tanulmány szerzője Schöpflin György, londoni egyetemi tanár, akiről megjegyzi a kiadó azt is, hogy háromszor látogatott el Erdélybe.

Azonban már a füzetszerű kis tanulmány címlapja is megdöbbent kissé. Máramarosi oláh leánykát ábrázol, bocskoros népi viseletében. Egy pillantás a “Bibliography” alatt feltüntetett forrásmunkákra, megerősíti aggodalmunkat. Mindössze négy forrásmunkára hivatkozik a szerző, melyeknek szerzői a hírhedt Hugh Seton-Watson, Hans Hartl, Walter Ko- larz és Paul Lendvai. — Mintha Erdély múltjával és jelenével soha senki más nem is foglalkozott volna. Lgyancsak megemlít még az érdemes szerző négy, Romániában készült propagandafilmet is, állításainak alátámasztására.

Végül is az Erdély történelmével foglalkozó rövid kis fejezet eloszlatja utolsó kétségünket is a Schöpflin tanulmányának valódi célját illetően. Bár elismeri a szerző, hogy “there are separate Rumanian and Hungarian histories”, elsőnek a románok által meghirdetett “történelmet” ismerteti, s utána érinti csupán a magyar “változatot” (version), mondván, hogy a magyarok elvetik a dákromán elméletet, és azzal vitáznak (argue), hogy az ún. “honfoglalás” idejében Erdély üres volt, és a románok mint bevándorlók jöttek be később.

Mindez azonban lényegtelen — állapítja meg a tanulmány szerzője —, mivel tény az, hogy Erdélynek ma hétmillió lakosa van, s ebből ötmillió román. Vagyis Schöpflin minden további nélkül elfogadja a román népszámlálás adatait, s ezekre alapítja további eszmefuttatását. Tömeggyilkosságokról, deportálásokról, erőszakos lakosságcseréről és a román kormányközegek egyéb brutalitásairól szó sem esik. A “sérelmek” mindössze a magyar kisebbség kultúrájának fokozatos háttérbe szorításából származnak, egy nemzeti Románia lendületes kultúrájával szemben. Még csak erőszakos románosításról sem esik szó, azonban megemlíti a szerző, mint magyarázatot, hogy Magyar- ország feldarabolásának valódi okozója a kiegyezés utáni magyar kormányok erőszakos magyarosító politikája volt, mely a királyság területén élő nemzetiségeket a magyarok ellen fordította.

Világos tehát, hogy ennek a tanulmánynak nem az a célja, hogy megvédelmezze az erdélyi magyarság jogait. Azért íródott inkább, és azért került kiadásra ebben a tudományosnak tűnő keretben, mert az egyre szélesebb nyilvánosságnak örvendő “erdélyi kérdést” nem lehet többé a szőnyeg alá söpörni, és szükség volt arra, hogy egy látszólagos tekintéllyel rendelkező nemzetközi fórum, melynek hivatalosan is kisebbség- védelem a feladata, kifogja a szelet a magyar vitorlából. A román kormánynak most már módja van arra, hogy erre a “nemzetközileg elismert, tárgyilagos” tanulmányra hivatkozva visszautasítsa a magyar vádakat, megcáfolja a magyar történelmi álláspontot, annál is inkább, mivel a tanulmányban szükségesnek jelzett engedményeket Ceausescu már bizonyos mértékben meg is tette — külföldi nyomásra —, mely nyomás azonban nem a “Minority Rights Group” munkásságának az eredménye volt, hanem a világ minden tájára szétszórt magyarság céltudatos összefogásából származott.

A báránybőrben ólálkodó hamis barátok mellett vannak azonban igazi fegyvertársaink is, akikre büszkék lehetünk, s akiket testvéri szeretettel keblünkre ölelhetünk. A Lengyel—Magyar Világszövetségbe (Polish-Hungarian World Federation and Affiliates, 2639 N. Kimball Ave., Chicago, III. 60647) tömörült lengyel bajtársaink, dr. Karol Ripa elnökkel élükön, pompás munkát végeznek az erdélyi magyarság védelmében, ahogy azt májusi nagygyűlésükön megígérték. Nem csupán tekintélyes lengyel lapok foglalkoztak újra meg újra az erdélyi magyar őslakosság szörnyűséges helyzetével, de a Congressional Record augusztus 24-, szeptember 15- és szeptember 26-i számai tanúskodnak arról is, hogy lengyel nyomásra Charles H. Percy szenátor, Henry J. Nowak képviselő és Frank Annunzio képviselő erélyes hangon felszólaltak ebben a bennünket lelkünk mélyéig érintő kérdésben, és felszólalásaik nagy mértékben hozzájárultak az amerikai közhangulat fölébresztéséhez.

Mondani se kell, hogy a legkevesebb, amit hálánk kifejezésére és ennek a barátságnak öntudatos továbbfejlesztésére megtehetünk, az abból áll, hogy minél előbb, minél többen csatlakozzunk egyenként és személy szerint is a Lengyel-Magyar Világszövetséghez, melynek keretében a magyarok létszáma, sajnos, ma még szomorúan csekély. Lengyel testvéreink15