Fraternity-Testvériség, 1969 (47. évfolyam, 1-12. szám)
1969-04-01 / 4. szám
Móricz Zsigmondi A császár édesanyja Volt egyszer a magyaroknak egy királyuk, úgy hívták, hogy József császár. “Kalapos királynak” is csúfolták, mert sose koronáztatta meg magát. Azt akarta, hogy a magyarok németekké legyenek. Hiába, német volt szegény mégis. Az is igaz, hogy ha magyar ember kerülne a trónra, ez meg azt szeretné, ha német is magyar volna. A kalapos király beutazta az országot, úgy mint hajdan Mátyás, az igazságos. Mikor Ilire ment bérces Erdély egy kicsiny falujába, hogy: “jön a császár”, lett nagy riadalom. Mert a falucska lakói sose láttak császárt. Élt azonban a falu végén egy vén kiszolgált huszár, bezzeg az látott. Hozzácsődült hát a lakosság aprajanagyja, s váltig vallatta, mondja el, milyen a császár. — Hm. A császár? — kezdi az öreg. — Láncosadta, az ám a nagyúri Olyan gyémántok csüngenek a nyakából, mint a fél öklöm, belevakul, aki emberfia ránéz. A hintója aranyból, a kereke ezüstből, a cifrája rubint- kő, az ostornyél rozmaringszál. — Hej, ha az én Imre fiamat hazaeresztené a katonaságból! — sóhajtott Kecskés Pálné nénémasszony. — Haza? Majd, ha fagy. Azt lesse kend! Nem azért viszik el a magyar fiút a csatába! Harminc esztendő múlva, ha deres lesz a szakálla, hazakerül, hacsak szerencsére el nem lövik addig kezét-lábát. — Jaj Istenem! — sopánkodik a néni. — Meg osztán kő van ám a császárnak a szive helyén, igaz hogy az is kárbunkulus. Olyan hideg annak a szeme pillantása, hogy menten sóbálvánnyá válik, akire ránéz. — Már én azt se bánom, legalább nem fogok keseregni az én drága fiamért. Bizony én megkérem a császárt, eressze haza. Nem tudom én elhinni, hogy a mi királyunk szívtelen. — Hiszen, ha király volna! De császár! Tudja nénémasszony mi a császár? Azt még én se tudom, pedig én mán csak mindent tudok, ha valaki. Amit én se tudok, azt mán nem hijják semminek se. Rigó, az öreg obsitos hasztalan ijesztgette a falut, Kecskésné nem hagyta el a mondókáját. — Dejszen, megkérem a császárt! Végre elérkezett a dicső nap, s a császár bevonult a faluba. De csudák csudája: nem ült szinarany hintóbán, nem csüngött ökölnyi gyémánt a melléről. Takarosán lovagolt egy sárga szőrű paripán. Az arca, az hideg volt és gondterhes. Szomorúan nézte a szegény népet; azon gondolkozott, hogyan lehetne rajta segiteni. Kecskésné asszonynéném elszánta magát, s az uralkodó elé lépve, igy kezdte mondókáját: — Jó napot adjon Isten, felséges király uram! A császár elmosolyodott. Olyan nyájas volt az arca, hogy az öreg néninek eszébe jutott a fia. Az is éppen ilyen idejű lehet, de különb, mert — bajuszos. — Felséges király uram ... — Mi kell, néni? — Mondja lelkem, az Isten áldja meg, mit csinál — az édesanyja? Egészséges? A fiatal császár meghökkent. — Az édesanyám? — mondá. És lágy, meleg lett a szive. Csaknem sírva fakadt. — Az édesanyám? Köszönöm, az édesanyám egészséges! — Ej hálátlan gyerekek — szólt a néni; — nem is gondoljátok, mennyit aggódunk értetek. Bizony, király uram, ne gondolja, hogy az édesanyia nem búsul magáért ... Én is búsulok, hej, az én édes katona fiamért. A néni sírva fagadt. A király megsarkantyuzta lovát, hogy ne lássák, hogy az ő szeméből is kibuggyant egy könnycsepp ... A néni búsan kiáltott utána: — Tisztelem az öreg császárné asszonyt! A császár elment, de két hét múlva a néni fia sírva borult édesanyja kebelére. A császár parancsára elbocsátották a katonaságtól. Nemsokára hazaért József is Bécsbe, az anyjához, Mária Teréziához. Mikor meglátta édesanyját, eszébe jutott valami, s egy könnycsepp gördült arcára. — Mi lelt, édes fiam? — kérdi a királyné. — Anyám, édesanyám! tiszteltet egy erdélyi öregasszony ! így beszéli a nép a téli fonókában. KERESTETÉS “Keresem Szakács Ferencet, aki Szakács Jánosnak és Kovács Borbálának a gyermeke. Született 1886 május 15-én Komoróban, Magyarországon. Ha valaki ismerőse, gyermeke, unokája tud róla kérem értesítse Mrs. Mary Sóst, 1483 Dumbar Street, Far Rockaway, N. Y. 11691. cim alatti lakost.” Egy a sok köszönő levél közül: Főtiszteletü Elnök Ur! Hálásan köszönöm vigasztaló sorait. Jól esett tudni, hogy nagy gyászunkban Elnök ur és egyesületünk tagsága velünk érez. Hálásan köszönöm a haláleseti járandóságot is, amelyet pontosan és hiánytalanul ki tetszettek utalni. Istennek gazdag áldását kívánom mindnyájukra. Maradtam tisztelettel, Für Andrásné Wadsworth, Ohio 8
