Fraternity-Testvériség, 1969 (47. évfolyam, 1-12. szám)
1969-03-01 / 3. szám
WASS ALBERT: “Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk, messzi út porából köpönyeget veszünk ...” Nem egyszáz, nem kétszáz: sok százéves nóta. így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta. Véreim, véreim! Országútok népe! Sokszázéves Nagypénteknek sohasem lesz vége? Egyik napon Tamás vagyunk, Másik napon Judás vagyunk, kakasszónál Péter vagyunk. Átokverte szerencsétlen Nagypéntekes nemzet vagyunk. Golgotáról Golgotára hurcoljuk a keresztfánkat. Mindig kettőt, soh’se hármat. NÉMETH ERNŐ: Keresztúton Köves volt az út és meredek, nyakán kidagadtak az erek, s villogtak fehér szikla-koponyák. Verejtékkel hullott a vére, úgy ment a Koponyák-hegyére, honnan az út már nem vezet tovább. Mikor letette nehéz terhét, hogy az írás szava beteljék, könyörögve nézett föl az égre. Ő a kigúnyolt, a leköpdösött, felmagasult az emberek között, s megadón állt a kereszt elébe. Hívei csak messziről lesték megfeszített, vonagló testét, a végzetet, mely gyorsan közeleg. Sújtott már a nehéz kalapács, csak Ő tudta, hogy minden csapás a Feltámadást hozza közelebb. Nagypénteki sirató Egyet felállítunk jobbról, egyet felállítunk balról,—.... s amiként a világ halad, egyszer jobbról, egyszer balról fölhúzzuk rá a latrokat! Kurucokat, labancokat, közülünk a legjobbakat! Mindig csak a legjobbakat. Majd, ahogy az idő telik, mint ki dolgát jól végezte: Nagypéntektől Nagypéntekig térdelünk a kereszt alatt, húsvéti csodára lesve. Egyszer a jobbszélső alatt, másszor a balszélső alatt, éppen csak hogy a középső, — az igazi, — üres marad. Nincsen is keresztfánk közbül. Nem térdel ott senki, senki. A mi magyar nagypéntekünk évszázadok óta ezért nem tud húsvét lenni. így lettünk országút népe, idegen föld csavargója, pásztortalan jószág-féle. Tamással hitetlenkedő, kakasszóra Péterkedő, Júdáscsókkal kereskedő. Soha- soha békességgel Krisztus-Úrban szövetkező. Te kerülsz föl: bujdosom én. Én vagyok fönt: bujdosol te. Egynek közülünk az útja mindig kivisz idegenbe. Bizony jól mondja a nóta, hogy elmegyünk, el-elmegyünk. Messze nagy útak porából bizony köpönyeget veszünk. S ebben a nagy köpönyegben, sok-sok súlyos köpönyegben, bizony pajtás, mondom néked: lassan-lassan mind elveszünk. JUHÁSZ GYULA: A föltámadott i. Latrok között a gyászos, csonka péntek, Hasadt kárpitja a mogorva égnek. Az ecet és epe, a szörnyű lándzsa, Már messze, régen elmaradt utána. Mögötte áldott harminchárom éve, Előtte: az öröm mély messzesége. És negyven napra, hogy az égbe tartott ügy hívták, vonták még a földi partok. Oly idegenül tündökölt a menny még S oly szédítőnek tűnt a végtelenség. Folyton lenézett, búcsút mondva halkan És fájó szívvel szállt a szűz magasban. S a ragyogó azúron át a lelke A Genezáret kékségét kereste. IL Negyven napig még a földön maradt Járt-kelt a zöldben, megfürdött a fényben, Szívében érezé a szent tavaszt. A gyermekek közt játszott és mesélt Virágát derűs homlokára fonta, Ujjongva mondta: Ó élet, te szép! Negyven napig még a földön maradt. Ragyogó lelke távol ködbe látta A koponyák hegyét, az árnyakat. Egy orgonavirágos hajnaltájon Oly könnyű lön a teste, mint a fény S elszállt némán a mennybe: mint egy álom. 3
