Fraternity-Testvériség, 1968 (46. évfolyam, 1-12. szám)

1968-04-01 / 4. szám

ANYÁK NAPJÁRA

ANYA — ARCOK

“Az anyaság nemcsak fizikai funkció, hanem lelki is, sőt a fizikai funkció csak képe, szimbóluma az igazi: a lelki anyaságnak. Az anyai lélek egy tápáló ősméh, amiből az élet legdrágább javai fakadnak.’ (Ravasz László)

Jarvis Anna emléke sokszor felujul gondolataimban igy tavasztájon. Megkeseredett, öreglányos arcának kemény vonásai elő-előbukkannak a hangzatos anyáknapi hirdetések szembetűnő ábrái és a szorgalmas szekfüárusitók pénztárai mögül. Jarvis Anna szigorú tekintetének a számonkérése jogos, tiltakozására nagyon rászolgált a világ. Engem mégis bánt és sajnálattal tölt el az a tudat, hogy az egykor idealizmusáról, szépségéről és intelligenciájáról széles körökben ismert philadelphiai tanítónő magányosan és azzal a gondolattal halt meg 1948-ban egy pennsylvaniai szanatóriumban, hogy bár sohasem jutott volna az eszébe az anyáknak ünnepnapot szerezni.

Jarvis Anna 1905 május második vasárnapján veszítette el az édesanyját, akivel meghitt közelségben élt egész életében vak testvérével együtt. A temetési szertartás után született meg lelkében az a gondolat, hogy szép volna, ha a legönzetlenebb és legmélyebb földi szeretet, az édesanyai szeretet iránti tisztelet és hála kifejezésére egy hivatalos ünnepnapot tudna szentelni évenként az emberiség. Hosszú és fáradhatatlan kitartással végzett munkája nyomán végül megmozdult tömegesen is az emberek szive, s amikor Woodrow Wilson elnök proklamációja értelmében Mrs. Jarvis halálának a napja pirosbetüs ünneppé változott Amerika naptáraiban, kedvenc virága, a szekfü pedig a nap hivatalos szimbólumává, az óriási szervezőképességgel dolgozó mozgalmi-vezér már a kiilföddel is összeköttetésben állt az Anyák Napjának világraszóló elismertetése érdekében.

Amilyen nagy lelkesedéssel harcolt ideális célja eléréséig, ugyanolyan nagy emóciót kiváltó csalódottsággal és szinte gyűlölködő keserűséggel forditott hátat Jarvis Anna később az embereknek, amikor látta, hogy az anyai szeretet iránti hálaérzelmet milyen önző és sértő módon használja ki a kapzsi kereskedelem a maga anyagi nyerészkedése érdekében. Egy ideig állta a harcot, tiltakozott az Anyák Napjának üzleti alkalommá sülyesztése ellen szóban és Írásban egyaránt. Még hatvan éves korában is küzdött. Volt eset, amikor olyan éles támadást intézett az ünnepi szekfüknek haszonért való árusítása ellen, hogy az egyik női organizáció vezetősége kénytelen volt a rendőrséghez fordulni és letartóztatni erőszakos viselkedése miatt.

Jarvis Anna csalódását őszintén meg tudom érteni, keserűségét azonban sohasem tudnám igazolni. Mert, ha “az anyai lélek — Ravasz László szavaival — egy tápláló ősméh” és ha az anyai lélek “egy felsőbb világgal kapcsolja össze” gyermeke lelkét, akkor a gyermek nem fordíthat hátat a világnak. Éppen ez a “félsőbb világgal” való kapcsolata kötelezi arra, hogy körülményeinek lehetőségein belül helytálljon: egyéniségével és tisztelet- adásának módozataival akadályt állítson minden olyan önző törekvés elé, amely az ideális célkitűzéseket üzleti üggyé próbálja szürkiteni.

Ilyen akadályt-állitó elgondolással fogtam én ennek az anyák-napi cikknek a megírásához, “S jutott eszembe számtalan — Szebbnél szebb gondolat”, mint Petőfi Sándornak “egész utón hazafelé.” Egymás után köszöntöttek reáin a magyar költészet szivet-lelket felemelő, csodálatos üzenetekkel teli anyaverseinek ismert sorai. Közülük szeretnék most felidézni egy párat, hogy ideális ünnepi hangulatba segítsem öltöztetni mindannyiónk lelkét Anyák Napjára.

“Amerre én jártam, kövek énekeltek — mondaná a philadelphiai tanítónőnek Mécs László — mert az édesanyám izent a köveknek — szive ment előttem előre követnek.” Mert az édesanya sohasem nevel meg- torpadásra, nemes céljaink feladására. Ezért igyekszik a “felsőbb világgal” összekötni gyermeke lelkét születésétől fogva. “Nem jeleztek nagyot — messiásmutató különös csillagok” akkor sem, amikor Mécs László született, de anyja mégis királyfit látott már akkor benne és olyan szeretettel rakta reá “.. . a pólyarongyot — mintha babusgatná a szép napkorongot.”

“Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom” — írja István öccséhez Petőfi édesanyjukról — “Mert nincs rá szó, nincs rá fogalom.” Mi ő nekünk? Mit jelent számunkra az édesanyánk? Bizony legtöbbször csak akkor tudjuk igazán átérezni, amikor már “. . . holtan — fekszik a föld alatt — virággá foszoltan.” És felsóhajtunk Reményik Sándor szavaival: “Te nemcsak életet adtál nekem — De nekem adtad az életedet.” Futnánk már a megkívánt narancsokkal, mint ő tette, sietnénk teljesíteni anyánk nagyritkán elhangzott szerény kívánságait. De akkor már késő, s csak zokogunk a sirhant előtt: “Folyjatok könnyeim, folyj, te forró patak.”

Talán nincs is olyan ember, aki nem képekbe rögzítve őrizné magában szülőanyja emlékét. Kosztolányi is ragaszkodik a maga anya-képéhez és fájón emeli fel szavát, amikor azt mondják róla, “hogy már öregasz- szony” . . . “Tudjátok-e” — kérdezi — “hogy nekem ő az egyetlen — és nem fiatal nekem ő -— nem is agg ő, csak édesanyám.” Nagy Lászlónak sikerül könnyek nélkül buesut venni nagy útja előtt, de a sóhajtva utána néző anya képe húsává, vérévé válik és vele marad:

2