Fraternity-Testvériség, 1967 (45. évfolyam, 2-12. szám)

1967-08-01 / 8-9. szám

fogta kezét. Lassan nyitotta fel szem- pilláit és ahogy a látogatóra nézett, fel- sikoltott.

Egy eltorzult arc volt előtte, egy arc, amely egyetlen sebhely volt. Ilonka a tőle nem szokott nyers hangon támadt az ijesztő látomásra:

— Mit akar itten? Miért engedték ide? Meg akarja mutatni, hogy milyen leszek, hogyha innen kikerülök? — A sebhelyes megszólalt. Hangja tökéletes ellentéte volt ijesztő külsejének. Szelíd volt, kissé szomorkás, de nem szomorú és határozottan olyan volt, mint egy puha simogatás . . .

— Ilonka, — kezdte, azért jöttem, mert olvastam az újságban a szerencsétlenségről. Hétszáz mérföldet utaztam, hogy elhozzak valamit abból, amit én is akkor kaptam, amikor úgy jártam, mint Te kislányom . . .-— A Néni is autószerencsétlenségben volt? — kérdezte most már a hasonló sorsot élők érdeklődésével.

— Igen és én akkor ... — itt kissé elfogódott a hangja ... a Vőlegényemet is elvesztettem . . .

— Hát azt én nem bírnám elviselni, — vetette közbe Ilonka.

— Én is azt hittem — folytatta Ilonka sorstársa. — Fellázadtam Isten ellen. Mert ha rossz lettem volna, ha istentelen életet éltem volna, akkor úgy vehettem volna, hogy Isten megbüntetett. De mi Vőlegényemmel együtt rendszeresen jártunk templomba . . . Hát Isten nem őrzi meg az övéit? Érdemes akkor “jónak” lenni? — itt megállt, kezébe temetve arcát.

Ezek a gondolatok kétségtelen Ilonkát is foglalkoztatták, mert izgatottam kérlelte látogatóját,

— Kérem folytassa!

— Szóval meghasonlottam önmagámmal. A templomot pedig valósággal kerültem, pedig valami nagyon vonzott oda. így aztán egyszer, már beharangozás után, beossontam és a legutolsó pad szélére ültem. A lelkipásztor az Eféziusi levél 4:15-jét vette fel alapigének. “Hanem, az igazságot követvén, szeretetben, mindenestől fogva növekedjünk abban, aki a fej, a Krisztusban.” Igemagyarázatában többek között elmondta, hogy szülővárosában a háború vége felé az ellenség ledöntötte a szobrokat, az egyik szobrot pedig lefejezték és arcát szétroncsolták.

“így törölte el Isten arcát rólunk a bűn — mondotta a prédikátor — Isten arcát azóta sem lehet felismerni az emberben. Viszont azt a követ, azt a márványdarabot, amely a szobor feje volt, a szobrász művész kezébe veheti és egy uj, talán még művészibb arcot tud kifaragni acélvésőjével. Isten is az élet kemény vésőjével újra kifaraghatja azt az

őseredeti arcot, amelyet akkor tervezett, mikor az első embert teremtette. Ez az arc, a tökéletes emberarc: A Krisztus arca. Életünk célja, hogy Krisztus vonásai mindinkább kidomborodjanak és a bűn által összetört arcunk vonásai eltűnjenek.”

Ilonka szótlanul hallgatta a beszélőt, de most egy kövér könnycsepp gördült végig az arcán. Letörölte, majd megszólalt :

— Ez a történet igazán ránk illik.

— Illik ez mindenkire, Ilonka — mondotta az elbeszélő, — a szomorú az, hogy kevesen vonják le tanulságát és akik megteszik, legtöbbször csak akkor teszik meg, amikor az élet kemény, éles acélvésője érinti őket . . .

— Értem, — mondta csendesen Ilonka, — de kérem, mondja, mi történt ezután? — Az elbeszélő folytatta:

— Az történt, hogy életemben először fogtam fel az emberi élet igazi célját és értelmét. Éreztem, hogy a szépségem helyett, amit elvesztettem Isten egy mérhetetlenül értékesebb belső szépséget kínál nekem a Krisztusban. Növekedni akartam Benne. Elvégeztem az egyetemet. Többé nem törődtem azzal, hogy mit gondolnak az emberek, amikor meglátnak. Lassan rájöttem, hogy a visszahúzódásuk csak addig tart, amig beszélgetni kezdek velük. Rájöttem, hogy nem az arcom, vagy a testem az ami végül is érdekli őket, hanem én magam, az, hogy hogyan gondolkodom, hogyan élek, mi a véleményem, stb. Mi ugye úgy gondoljuk: az igazi “én”-em a lelkem.

— Erre még sohasem gondoltam, — mondta csendesen Ilonka.

— Én is csak “azután” jöttem rá erre és ma már azt mondom, nem sajnálom, hogy igy történt. Tanárnő vagyok, diákjaim szeretnek, szabad időmben pedig az országot járom, konferenciákon tartok előadásokat, fiatal lányoknak adok tanácsot. Saját életem példájával próbálok mindenkinek segítségére lenni abban, hogy megtalálják az életük célját és értelmét . . .

— Igen, — mondotta Ilonka és szemei a jövőbe fúródtak, — és milyen különös, hogy sokszor az ember . . . — itt megcsuklott ... — igen, magamról beszélek . . . akkor találja meg az élet célját és értelmét, amikor azt hiszi, hogy elvesztette . . .

Orth Győző

HELYREIGAZÍTÁS Múlt számunk vezércikkében elírás következtében a címben és a szövegben is 1876-os szám szerepel. A helyes évszám természetesen 1776. (Szerk.)

<S)zépirodalom —

VIZSGA

LIGONIERBAN

Bethlen Otthonunkban, az Amerikai Magyar Református Egyesület szeretetotthonában, julius 29-én volt a szokásos nyári magyar iskolai tanítás záró-vizsgája.

Amig a kicsinyeket hallgattam egy rege jutott az eszembe: Valahol a Firtos hegye alatt fenyők ölén, kis kunyhóban lakott egy öreg juhász. Szokása volt, hogy minden este mielőtt aludni tért felment a Saskőre jó éjszakát mondani az Istennek. Ottan figyelmébe ajánlotta Őfelségének megvert fajtáját, amellyel igazságtalanul és méltatlanul bántak szomszédai, barátai és ellenségei.

Majd a csillagok fényénél sokáig kémlelte a távolságokat. Öreg sas szemei átrepültek az erdők felett az ország határáig. Nézte, hogy nem-é indultak el Erdély felé a magyar honvédek. . . .

Aztán egy tiszta csillagos éjszaka látta, hogy magyar katonák masíroztak Erdély fele. Amikor csak egy félnapnyi távolságra voltak a mi falunk határától az öreg elővette a faodvába rejtett tárogatóját. Elment vele a régi vár bástyájára és eljátszotta rajta a magyar himnuszt. A magas várfal, a puha lombok, a fenyők úgy itták be a tárogató hangjait mint éhes föld a reggeli harmatot.

Amikor a honvédek megjelentek a Firtos alján, a hegyek, a fák a vén vár falai viszhangozták, énekelték, dalolták a magyar himnuszt.

Mikor levente portyázás közben az öreg pásztor szavait hallgattuk éreztük, hogy számára ez a rege olyan igazság és valóság mint a Saskő sziklái, amelyen sokszor feltörte lábait.

Tudjuk, hogy amikor a nyári iskolás gyermekekkel lélekben a Csaba Útját jártuk, megostromoltuk Bécsnek büszke várát, vagy meglátogattuk a trianoni siratófalat, egyszóval magyar lelkületet óhajtottunk beírni szivükbe nehéz feladatra vállalkoztunk. Lesz-é közülök valaki, akinek a lelkében, az ajkán úgy hangzanak fel a magyar igék, tanítások, érzések, mint valamikor a Firtos magas bércein az “Isten áld meg a magyart”? Feleletünk mégis csak az lehet, hogy lesz. A magyar turul szárnyait nem tudta kitépni Trianon. A magyar lélek és inteligencia ma is csodákat müvei.

Azok az igék, tapasztalatok, az a sok klasszikus hungaricum amit felirtunk iskolánk gyermekeinek szivébe népünk drága lelki kincsei.

Azt a magyar lelkületet akartuk mint kitörülhetetlen sztigmát bele oltani szivükbe amely érzéseiben úgy volt nagy,

4