Fraternity-Testvériség, 1967 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1967-06-01 / 6-7. szám
^jfénxj élen — A különbség Mindketten jelesen végezték el az egyetemet. Deákul ezt igy Írták a diplomába: Summa cum laude. Ami viszont magyarra téve azt jelentheti, hogy a legfőbb dicsérettel. Mindketten a keleti tudományoknak voltak szerelmesei és igy ne csodálkozzék senki se, hogyha hamarosan együtt találjuk őket a sivatagban. Eltemetett egyiptomi királysírokat kerestek. És mondanunk sem kell, hogy jóbarátok voltak. És mégis volt egy különbség közöttük. Hogyha teszem fel az egyiket Jánosnak hívták a másikat Istvánnak, hát István az ő nagy tudománya mellett még mindig nem felejtette el azt az igét, amit lelkipásztora a konfirmáció idején irt bele az egyháztól kapott ajándékbibliába : “Az Urnák félelme: az a bölcseség és az értelem, a gonosztól való eltávozás.” (Jób 28:28) Sőt minél többet szedett fel egyetemi évei alatt azokból a morzsákból melyek a tudomány asztaláról hullottak alá, annál világosabban látta ennek az igének az igazságát. János viszont kijelentette, hogy már pedig ő szerinte a modern embernek a vallása: a tudomány és az oroszok is azért tudták először fellőni a sputnikot, mert Oroszországban a második elemiben nem azt játszák, hogy lánc lánc eszter- lánc eszterlánci cérna, hanem olyan játékokkal szórakoznak, amelyek a matematika tudományára készítik elő a gyermekeket. Persze ezen sokat vitatkoztak, de azért egymás fejét nem bántották. Most is, ahogy éppen letáboroztak az éjszakában és a tűz mellett heverésztek, János vitte a szót:-—• Hát nem a tudománynak köszönhetjük, hogy maholnap úgy utazunk a holdba, mint ahogy ma pár óra alatt egyik világrészből a másikba repülünk? — Tudomány, tudomány — válaszolt István, tudod te egyáltalán, hogy mi a tudomány? — Ugyan ne gyerekeskedj — szólt ingerülten János. Hogy lehet ilyet kérdezni. Ámde jól van. Felelek. — Ezzel felmutatott az ég sötétkék végtelenjében ezüsthajóként úszó holdra •—- A tudomány, a tudomány például a hold megismerése. Igen, a világűr felfedezése. A világról alkotott tudás . . . Na. meg vagy elégedve? István kissé váratott a válasszal, majd lassan, nyugodtan mondta: — Meg. Annyira meg vagyok elégedve, hogy egyetértek veled. Mégis van valami különbség a Te megfogalmazásod és az én megfogalmazásom között. —- Na erre kiváncsi vagyok, —- dobta oda a szót János. István meg folytatta: — Látod én azt mondanám, hogy a tudomány az Isten teremtett világának megismerése. János egyet rándított a vállán, majd türelmetlenül megjegyezte: — Na már megint kezded. — István szelíden ránézett a barátjára és ahogy ránézett, szemeiben a csillagok fénye tükrözött:- Ide figyelj János. Látod éppen itt a baj tenálad, hogy Te kiváló ésszel, kiváló felkészültséggel egész életedet arra szántad, hogy megismerd a világot. Ugyanakkor pedig valami hallatlan makacssággal nem is érdekel AZ, AKI alkotta a világot. És látod, hogyha már itt tartunk, hát itt a különbség Tudomány és Hit között és ez a szó hogy “különbség” nem is illik ide, mondjam igy itt van a Tudomány és Hit két külön szerepe. A tudomány a teremtett világot, a hit a teremtő Istent akarja megismerni. János nem felelt. Magára húzta a takarót és oldalára fordult. * Nem huzom tovább a történet menetét, rátérek annak drámai fordulatára. A két fiatal tudós eltévedt a sivatagban. Vizük elfogyott és tudták, hogy — ha csak csoda nem történik (vagy ahogy János mondta, hacsak “véletlenül” arra nem vetődik valaki) . . . végük van. Csoda nem történt. Inkább helyzetük sulyosbbodott, amikor a homokban bukdácsolva, egy bucka tövében elalélt emberre leltek. Vagyis jobb, ha egyes számban beszélek, mert a nyilván a szomj-halál küszöbén lévő embert János egyáltalán nem érdekelte. Mikor István emberbaráti kötelességükre hivatkozott, János kijelentette: Mi az, hogy “emberbaráti kötelesség”? Gondoltál arra, hogy mit veszítene az egész emberiség és nem “egy” ember, hogyha mi itt veszünk? Ki tudja még micsoda óriási felfedezést tehetünk, aminek milliók vehetik hasznát. A tudomány nevében kérlek barátom, menjünk. Menjünk, amig egy kis erőnk van. Ha még ennek az embernek a terhét is magunkra vesszük, maradék erőnk is hamar odavész és mind a hárman elpusztulunk. István előbb egy szót se szólt, csak leakasztotta válláról az üresen tátongó kulacsot, megtörölte izzadt homlokát, aztán csak ennyit mondott: — Az “én tudományom” pedig azt diktálja nekem, hogy ezt az embert meg kell mentenünk. János, forró, láztól kicserepesedett ajakkal ingerülten kiáltotta oda: — Hát csak mentsd. Én nem vagyok bolond. — Azzal nekilendült a homoktengernek. * Soha se tudta kiszámítani, hogy menynyi időt töltőt a sivatagban. Hogy hányszor bukott föl a vállaira vett teherrel együtt. És azt is csak a sivatag újabb csalfa délibábjának tartotta, amikor elérte az oázist. Csak akkor tért magához, amikor az elősiető arabok fellocsolták féláj ultságából. István napokat töltött az oázisban. A félholt is magához tért. Csak barátjáról nem hoztak hirt azok, akiket keresésére felbérelt. És döbbenetesen szomorú volt az az este, mikor János kiszáradt holttestét meghozták. Persze most azt várjátok tőlem, hogy valami különleges magyarázattal jöjjek elő. Nincs semmi különlegesség abban ami történt. Férfiak és Nők, akiket Anyáknak és Apáknak neveznek, akik az Istvánokat és Jánosokat felnevelték és egyetemre küldték, azok tudják, hogy hányszor voltak ők úgy, mint István a sivatagban. Hányszor roskadtak össze és kiáltottak fel, Uram én nem bírom tovább . . . Hányszor voltak azon a ponton, hogy feladják a küzdelmet ... És akkor eszükbe jutott . . . eszükbe jutott egy kis diák, vagy nagy diák egy szőke fürtü leányka vagy barnahaju egyetemi hallgató ... és akkor összeszoritották a fogukat és a lehetlent lehetővé téve . . . tovább cippelték a terhet . . . Ami erőt adott nekik, ami erőt adott Istvánnak a sivatagban, a z volt a különbség a két tudós között a hivő és a hitetlen között: A SZERETET. Orth Győző 3
