Fraternity-Testvériség, 1967 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1967-04-01 / 4. szám
*Szépirodalom— HOL A VARJÚ? Sok mindent elmondhatnék magamról, csak azt nem, hogy nyelvtudásban jeleskedem. Megtanultam ugyan magyarul, németül és horvátul, de pöttömnyi gyermekkorban az idegen szó is úgy ragad az emberfiára, mint árokszéltn legelésző kecskére a bojtorján. Azóta horvátul már elfelejtettem. Latinra is taníttattak volna Istenben boldogult drága jó szüleim, de csak magánúton, mert Kismartonban, ahol felcseperedtem, gimnázium nem volt. Piacsek tisztelendő ur lett volna a mesterem, az egykori zsiványpap, akinek a tanító módszere talán alkalmas volt arra, hogy az akasztófavirágok jobb belátásra térjenek, de kevés reményt nyújtottak afelől, hogy plébános ur, biró, vagy lódoktor legyen belőlem. Egyébként nem ő volt zsivány, hanem az Urban szeretett kedves hívei tértek le a törvényes útról és fegyházkáplánsága idején a kőhidai büntető intézetben számlálták a lassan múló napokat. A latintanulásban hamar eljutottam A FÉNYEKET MIND HAZAHOZTAM Zord volt a nyár a Balatonnál. Rossz volt a felnőttnek és gyereknek, kik jöttek gyárból, bányamélyről, mert mágnesezte Mese, Kéktó. — De jött az égfelöl-a Vétó s a mese-várók dideregtek. Ott voltam én is, gyűjtögettem a gyér napfényt nagy-lelkesülten; beszivta bőröm, boldog orcám, mint pajzán pirt a piros-alma: jöhet december rémuralma, arcom kacag rá, úgy lesültem. Másféle fényt is gyűjtögettem: sok szívben jóság, pincegádor mélyén bibor bor ragyogott rám. Bár jégkorszak van s bus az ég is a gyűlölettől,—van ki mégis fényt gyűjt, ha jónak lenni bátor. Még-szentebb fényt is gyűjtögettem; mint lucfenyőben Sztradivári: sokféle nyár sokféle fényét, sok-sok malaszt sokféle titkát a lelki ágak egyre itták. Most nem kell csak a Mestert várni. Jöjj hát, Mester! Vedd Sztradivárim. S bár voltam árnyékos tilosban, ■— könny mosta szivemből a bűnt ki. Irgalmad húrján húzd el áldott kézzel az örök boldogságot fény-kottámból, mit hazahoztam. Budapest, 1965 szeptember Mécs László odáig, hogy szilva-szilvé, egyes szám — többes szám és a szilvét figyelmen kívül hagyva, nagyon megörültem annak, hogy latinul is csak úgy beszélnek, mint magyarul. Bizonyíték volt erre a szilva, amit nagyon szerettem. Ha Ebergőczön, édesanyám falujában töltöttem a vakációt, Bokán keresztanyám ozsonnára mindig a kezembe nyomott egy darab rozskenyeret, aztán felmutatott a szilvafára, hogy csak másszak fel rá bátran, ott megtalálom az ozsonna másik tartozékát, a magvaváló, mézédes berzencei szilvát. Az én latin szilvámról később kiderült, hogy semmi köze a jóizü magyar gyümölcshöz, mert — bizonytalan emlékezetem szerint — erdőt jelent, vagy ilyesmit. Nagyon elszontyolodtam a felfedezésre és örömem már csak abban tellett, hogy latin óra után felmehettem a Szent Márton katedrális tornyába vecsernyére, litániára harangozni. Minden zenei tudásomat beleadtam a lélekemelő műveletbe. Olyan szépen csengett-bongott a harang, hogy a múlt kisérteteinek a já- rása-kelése idején még most is hallom. Hogy egyik szavamat a másikba ne őtsem, kénytelen vagyok őszintén bevallani, hogy sohse tanultam meg latinul. Helyette franciára fogott Fliegenschne tanár ur. De ez már felsős diákkoromban történt, abban az időben, amikor a harangozás élvezetéről már lemondtam, viszont érdeklődni kezdtem a színház világa iránt és a karzatról szivszorongva néztem, hogyan lenditik felénk szép- ivelésü lábaikat a görlök. Innen volt, hogy bizonyítványomnak abba a rovatába, amely francia nyelvtudásom értékelésére volt szánva, mindig azt irta be a tanár ur, hogy elégséges. Nem jeles, nem is kitűnő, hanem csak elégséges. De ez is valami. Minden esetre pozitívum. Joggal írhattam tehát életrajzi adataim közé, hogy franciául is tudok. A napokban aztán kiderült, hogy ez sem igaz. Már nem tudok franciául. Még csak nem is pötyögök a gallok nyelvén. Azt a keveset is elfelejtettem, amit annak idején Fliegenschne tanár ur nagynehe- zen a fejembe vert. Mindazok, akik eddig életrajzot, életleirást kértek tőlem, adataim közül nyugodtan törölhetik a francia nyelvtudást. Ha igy haladok, lassan minden más jelesebb adatomat is kihúzhatják. Tokosodom, ami a butulás jele. De megint eltértem a tulajdonképpeni mondanivalómtól. Mert tovább is van a nyelvtudásom terén. Annak idején, amikor még én is zöldfülű voltam az Egyesült Államokban, egy árva kukkot sem tudtam angolul; a sok pólyák, szlovák és talián jenki viszont nem tudott magyarul. Csak mutogattam, biccentettem és ráztam a fejemet. Az utóbbit főleg akkor cselekedtem, amikor azt kérdezték tőlem, hogy how are you. Mert ugy-e, ez a sokat használt mondat jó amerikai angolsággal úgy hangzik, hogy havarju, ami a magyar fülben eleinte igen furcsa értelmet kap. Sokáig abban a hiedelemben éltem, hogy a varjak holléte felől érdeklődnek tőlem: hol a varjú? Ráztam a fejemet, hogy nem tudom és közben módfelett csodálkoztam. Nem értettem, hogy a jenkik miért érdeklődnek állandóan a károgó madarak tartózkodási helye iránt. Magyarországon és Európában soha nem kérdezték tőlem, hogy hol a varjú és én sem törődtem azzal, hogy hol vannak. Valahol a friss szántáson ballagnak az eke után, vagy a nyárfákon tollászkodnak, de leledzésük pontos helyét soha sem tudtam volna megmondani. Szóval csak ráztam a fejemet, amin viszont a jenkik csodálkoztak. Nem értették, hogyan lehet az, hogy a saját hogylétemet nem ismerem. Érthetetlen volt a számukra, hogy nem tudom: köhögök-e, vagy csak tüsszögök, mérgelődöm-e, vagy virágos jókedvem van. Alighanem krézi vagyok, mondták, amiben lehet, hogy igazuk van. Ebben a tótágást álló világban előbb-utóbb megbolondul az ember és tovább kérdi, hogy hol a varjú . . . Bognár József FÉNYT HAGYNI MAGUNK UTÁN! Az élet örök bucsuzás. Ó bár csak tudnánk távozáskor fényt hagyni, mint a Messiás, belészeretni a szivekbe, apostolokba, mártírokba, hogy átadják a századoknak, a századok az ezredeknek! Fényt hagyni mint a Messiás! Vagy legalább mint az anyák, kik egyre jobban megragyognak, minél sötétebb lesz az éj és minél jobban porlanak a bánat-barna hant alatt. Fényt hagyni mint a jó anyák. Vagy legalább is mint a Nyár, amely almákba és diókba szerette édes álmait és édességével világit a hosszú, hosszú tél alatt. Fényt hagyni mint a drága Nyár. Vagy legalább is mint a Nap, melyet elnyelt az alkonyat, de a legbusabb éjben is világit még a gyöngyvirágban, a liliomban, mécsvirágban. Az életünk olyan tünékeny. Ó szent fényt hagyni volna jó! Mécs László 8
