Fraternity-Testvériség, 1967 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1967-03-01 / 3. szám
Keresztyén hitünknek alapvető igazsága: a Krisztus feltámadása. Ennek a hitigazságnak határozott elfogadása nélkül nem nevezheti magát senki Krisztus követőjének, avagy hivő keresztyénnek. Pál apostol ezt a sarkalatos hitigazságot igy fejezi ki a korinthusbeli- ekhez irt első levelében: “Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi predikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is . . .” Vagyis hiábavaló a mi reménységünk . . . “Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embereknél nyomorultabbak vagyunk . . . Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjük lön azoknak, akik elaludtak.. .” Ezekből az igékből pedig logikusan az következik, hogy mivel pedig Ő feltámadott, feltámadunk mi is egykor, hogy beigazolódjék Urunknak eme változha- tatlan ígérete: “Én élek és ti is éltek. . Lelkünk számára felettébb vigasztaló és boldogító érzés a lélek halhatatlanságának biztos tudata. Mint, a ragyogó nap éltető fénye és melege világosságot és életet ad minden teremtménynek, — úgy árad szét Jézusunk húsvéti üres sírjából az egész teremtett emberiség életére az Isten szeretetének éltető és boldogító sugara s melegsége: AZ ÖRÖKÉLET ÜDVÖZÍTŐ REMÉNYSÉGE. — Ez a Jézus váltság halálából és diadalmas feltámadásából folyó kegyelmi ajándék az enyém, a tiéd és mindnyájunké. Mindazoké, akik ezt az isteni ajándékot, mint áldást értékelik, magukénak elfogadják és életüket ezzel a biztos hittel és boldogító reménységgel élik le. Ez a hit által elfogadott áldás és boldogító reménység elűzi tőlünk és belőlünk a halál félelmét . . . Megvigasztal kedveseink sírjánál, azok elvesztése feletti bánatunkban. Megerősít, amikor hozzánk is elközeleg a félelmes óra és bátorságot ad, amikor számon kérik tőlünk életünket, ugyannyira, hogy a halállal szembe nézve bátran kérdezzük: “hol van koporsó hatalmad, elveszett nyert diadalmad? Él a Jézus a mi Urunk: feltámadunk, feltámadunk!” Erre a mi hitünkben való megerősödésre és bátor bizonyosságra sok és különböző utakon lehet eljutni. Minden ember a maga elgondolása, lelki szükséglete, vágyai, reménységei és módjai szerint keresi és találja meg az utat. Az azonban fontos és elengedhetetlen szükséglet, hogy valahol, valamikor, valamilyen formában és körülmények között életünkben megtaláljuk Őt, az élet fejedelmét! Fontos, hogy valami uton-módon találkozzunk Vele, megérezzük Isteni erejét, ujjá- szülő, vigasztaló, éltető hatalmát és általa szülessünk újjá mi magunk is élő-reménységre. Csak az a reménység él, amelynek alapja, forrása, gyökere van. A növény, a virág csak addig él, amig gyökerével éltető erőt, nedvet szívhat magába: ugyanígy a reménység és bizonyosság is addig él, amig Istenből és az Ó földre aláhajlott szeretetéből, az Ur Jézus Krisztusból táplálkozik. Amig abból merit erőt, aki minket megváltott, aki megszabadít a bűnök súlyától és diadalmas életre vezérel; aki meggyőzte a világot, a halált és minket is győzelemre segít. Ő meghalt érettünk, bűneinkért, de fel is támadott, él és mi is élünk általa. Ez a tudat életet teremt bennünk is, elesettségünkben felemel, a csüggedésben megtart, a kisértések között erősít, a nyomorúságban vigasztal és élő-reménységet támaszt lelkűnkben. Ez az élő reménység, ez az égből aláhajló áldás és örökség készen van mindannyiunk számára; Istennél van letétben. A miénk, csak menjünk érte, csak kérjük alázattal, erős hittel, kételkedés nélkül. Csak menjünk érte ahhoz, aki jött az Urnák nevében, aki közbenjárónk lett. Ő a nekünk kijáró örökséget kieszközli számunkra, csak adjuk át magunkat és életünket Őneki, hogy cselekedjék velünk az Ő akarata szerint. Bízzuk magunkat Megváltónkra, aki nagypénteken miattunk, helyettünk, érettünk halt kereszthalált és husvétkor miérettünk győzte meg a halált. Aki üdvösségünkre támadott fel és feltámadásával ujjászült minket is az örökéletre. E husvét ünnepében, örvendjünk hát keresztyének és zengjük méltó hálaadással: “Krisztus Urunk már nem halott, a halálból feltámadott; örömre vált bubá- natunk: feltámadunk, feltámadunk! — Megnyílt a sir szól az angyal, feltámadt az Ur bizonnyal. . .” S'* á ma aás Magot, mit földbe vet a gazda, Csirára kelti rothadás, Ha nem hallott tövisbe, gazba, Felnő, mint sokszemii kalász. Az Isten képe diszlik rajta, Mikor puhított rögbe tér, S alázattal fejét lehajtja, Mikor zeng, mint világ-kenyér. Temetkezik az őszi hernyó, Színes álmodó titka mély, Begubózza, mi rothandó, S mint tavasz-pille szárnyra kél. Tűzben ég el a vénhedt főnix, A haldokló hattyú dalol, Szép uj életre bújnak ők is A pernyévé vált hamv alól. Elvettetik múlandó testem, Termö erővé porlik el, Lelki testet ölt a keservben, Mikor templomából kikel. Mig Krisztus ezt meg nem mutatta Saját magán győzelmesen, Komor kétség zuhant utamra, Mi lesz, ha végkép elesem? Hitem Krisztus leikébe nyújtom, S olyan világos most nekem: Az összeomlott testi utón Ragyog fel szabad szellemem. Szent forrásához visszatérve Vj élet lesz a meghalás, Nem alszik ki lángoló fénye, Ezt zúgja a Feltámadás. Szabó László 5 jf-énvjéLen — KECSKEMÉTHY JÓZSEF: FELTÁMADT AZ UR BIZONNYAL ...
