Fraternity-Testvériség, 1966 (44. évfolyam, 1-12. szám)

1966-11-01 / 11. szám

8

TESTVÉRISÉG

Bajos eldönteni, hogy melyik évszámmal jegyezzük a modern kor indulását. Az emberiség nagy szellemi váltásai t. i. nem máról-holnapra történtek. A kifejezések, hogy ókor, középkor, újkor természetesen nem korabeli elnevezések, hanem a XIX. század történészeitől eredt elhatárolások. A művelődéstörténet száz és száz nevet tart nyilván mint olyanokét, akik megelőzték korukat és akik előkészítői voltak a modern kornak. Pláton, Leonardo Da Vinci, Luther, Bacon, Shakespeare, Galilei, Descartes stb. mai szemmel nézve is, hallatlanul modernek és nélkülök elképzelhetetlen kultúránk, sőt civilizációnk. Ha elfogadjuk a meghatározást, hogy a modern embert a történettudat jellemzi, akkor az emberiség modernnek nevezhető korát a XVIII. század közepétől számíthatjuk, tekintve, hogy akkor vált korhangulattá, egyetemes igénnyé az, hogy ki-ki maga döntse el, hogy mit hisz és mit nem hisz, illetve hogy arra használja

intelligenciáját, amire akarja.

Hogy ez milyen nagy dolog volt, csak akkor értjük meg igazán,

ha magunk elé képzeljük a középkori embert és világát. Leszámítva a csodálatos renaissance-t, a köztudatban nem véletlenül szerepel úgy a középkor, mint az emberiség egyik legtötétebb kora. A középkori ember ugyanis félelmes megkötöttségek közepette élt. Elsősorban az egyház

nehezedett rá a minden egyéni kezdeményezést, önálló gondolkodást kíméletlenül megtorló hatalmával. Elég itt csak Galileire utalnunk, akit a szentszéki biróság felelősségre volt, mert azt állitotta, hogy a föld

forog a nap körül és nem forditva és visszavonatta vele a tételét. A megfélelmitett tömeg úgy gondolkodott, ahogy ráparancsoltak, azt hitte, amit fejvesztés terhe mellett, hinnie kellett. A fellobbanó máglyák, a kerékbetörtek holttestei meggyőzőbbek voltak, mint a szándék, ha valaki a maga útját járja eszmélésben és kiállásban.

Amikor Voltaire 1759-ben megjelentette a CANDIDE cimü regényét és abban a vallásos türelmetlenséget, fanatizmust és csodákban való naiv hitet kicsufolta, egész Európa vele nevetett. Az egyház semmivel sem volt korruptabb, mint a középkorban, az iró azonban a felgyűlt százados indulatokat is ráfröccsentette kora harácsoló, erkölcstelen, istent játszó klérusára. De nemcsak az egyházi abszolutizmus, a közembert csak dolognak, háborús tölteléknek és adóalanynak kezelő zsarnokok felé is nyilatkozott a felszabadult szellem, a “népakarat”. Az 1789-ben kitört francia forradalom gilotinja jelképesen XIV. és XV. Lajosnak szólt, valóságosan azonban azok jámbor, csődbejutott utódját nyakazta le. A forradalmárok a Notre Dame főoltárára egy szép, meztelen prostituáltat állítottak, aki az Ész istennőjét jelképezte volna, úgyis mint az intézményes keresztyénséggel való szakitás szimbóluma.

Mig a középkori emberen történtek az események, a felvilágosodás embere már belefolyt azokba. Ő határozza meg a korát s nem az őt. El tudott igazodni jelenében, a történelmi helyzetben: nemzetközi perspektívája volt.

De amig a XVIII. században a modern ember még kereste önmagát, a XIX. században már magára talált és programszerűen, tudatosan épitette fel uj világát. A Newton által elindított és az államfő által is jóváhagyott természet tudományi kutatás, a XIX. században már teljesen függetleníti magát az egyháztól. A tudomány emberét nem