Fraternity-Testvériség, 1964 (42. évfolyam, 1-12. szám)
1964-08-01 / 8. szám
4 TESTVÉRISÉG Újabb nótacsokor vidit most bennünket, amelyet ugyan olyan dörgő taps kisér, mint a táncot. Majd verselnek a gyermekek Varjú László vezetésével. Ok már nagyobbak s hosszabb verseket mondanak, mint a kicsinyek. Minden egyes verset jutalomként taps koronáz. Következik a történelem és földrajz. Peregnek a feleletek s tova száguldanak a több mint ezeréves magyar történelemben. A gyermekek szemében csillog a tűz, amikor népünk győzelméről beszélnek s fátyolosak a szemek, ha elvesztett csaták emlékeit idézik fel. — A földrajzból megmutatják a városokat, folyókat, hazánk nagyobb táj egységeit, nevezetességeit. S most ismét megszólal a zongora s a nagyok csoportja lakodalmas táncot mutat be, Kovács Anikó vezetésével. Dübörög a taps, boldogok a táncosok, de még boldogabbak a szülők, amikor a jövő palántáit látják. Majd újból versek következnek. A nagyok szavalnak szépen, értelmesen, hosszú verseket, irodalmunk nagyjaitól — Nt. Kovács Zoltán vezetésével. Taps, nóta, vers, sűrűn váltogatják egymást, s ezek után a legügyesebb fiuk ismét egy népi táncot mutatnak be. A nap bucsu-sugarait éppen most szórja keresztül az ablakon s a vizsga a végéhez közeledik. Három kánont tanultak meg a gyermekek s éppen most dalolják azt, hogy “a nap leszáll . . .” A záró beszédet Ft. Borshy K. György elnök tartja, azután, hogy Behr Marika a gyermekek, szülék, vendégek nevében megköszöni mindazt, amit Magyar Amerika eme kimagasló vezető egyénisége a magyar református s általában magyar életért négy évtizeden keresztül végzett. A hivatali minőségében a záró vizsgán utoljára jelen levő elnök végig tekintve eredményekben különösen gazdag pályafutásán, az elismerést visszahárítja Arra, Aki minden jónak egyedüli forrása: a könyörülő Istenre. “Az élet szolgálat”, mondotta s igaza van. Az az élet, amit érdemes élni, valóban nem más, mint szolgálat. A résztvevők lelkében mély nyomokat hagyó ünnepség imával és a himnusz eléneklésével zárult. A nevelők pedig visszagondolva arra a hat hétre, amely komoly munkát, áldozatot, felelősséget igényelt — igy sóhajtanak fel: “Atyám, köszönjük Néked azt az erőt, amelyet kegyelmeden keresztül nekünk adtál, hogy népünknek gyermekeit nevelhettük s átadhattuk mind azt az ajándékot, amit Tőled még az Óhazában kaptunk. Legyen azért Tiéd a dicsőség!” KOVÁCS ZOLTÁN
