Fraternity-Testvériség, 1962 (40. évfolyam, 1-12. szám)

1962-07-01 / 7. szám

TESTVÉRISÉG

7

A SZERETET, MELY VELEM NŐTT

Irta: Szabóné Lévát) Margit

Mint iskolás gyermek tapasztaltam első Ízben az öregek iránti szeretetem érzését. Valahányszor egy-egy idős ember, asz- szony vagy férfi haladt el mellettem, valami édes érzet ömlött át a szivemen, mint egy dalfutam, melynek melódiája örömre hangol . . . S iskolai éveimmel együtt nőtt e szeretetem, de amiben volt némi részvét is: sajnáltam őket öregségükért. Azért kedves részvét volt ez, mindig mosolyban jelentkezett. Mig a mosolyból lassan köszöntés lett: Adjon Isten jó reggelt! — iskolába menet és: Adjon Isten jó napot! — iskolából jövet. — Adjon Isten, kedves! — jött teli szívvel mosolyogva a viszonzás az “illedelmes” köszöntésért.

Azt tartjuk: mikor a gyermek imádkozik, a szive, mint visszhang, énekli az imádságát. S ez az éneklő visszhang jut Urunk színe elé. Ilyen éneklő visszhangja a mosoly a szeretetnek. Ezt érezhették köszöntéseimből gyermek korom öregjei — s ezt éreztem én is az ő mosolyaikban: áldó visszhangját a szeretetnek.

Parókiális éveim alatt jutottam közel megint az öregekhez. Ezúttal ők köszöntöttek előbb engem az édes falusi hangon: Adjon Isten jó reggelt! S én viszonoztam: Adjon Isten! — s mosolyunkat magába ölelte a harangok templomba hívogató visszhangja . . .

Nagypéntek délutánjait az Egyház öregeinek látogatására szenteltem minden évben. Meglátogattam őket évközben is, de a nagypénteki látogatások ünnepiek voltak azoknak, akik nem tudtak jönni az istentiszteletre. Oh, milyen szeretettel fogadtak! Vártak rám. Némelyike aggódva . . . “Már féltem, hogy nem tetszik jönni.” — Imádkoztunk . . . s aztán elbeszélgettünk lelki világukat érdeklő dolgokról, koruk problémáiról. Tizenöt, tizenhat percig tartottak e szeretet-látogatások.

E látogatásaim alatt tapasztaltam, hogy nem csak az imádkozó gyermek szive énekel, énekel az imádkozó öregek szive is s annak visszhangja telíti meg örömmel a látogató szivét.

Olyanok nekem az öregek, mint nagy terebélyes fák árnyéka: megpihen, friss erőre kap társaságukban az ember, mint az utak vándorai a fák lombos árnyékában. Mert csak külsőleg öregszünk meg — Istennek hála — belső szépségeink megmaradnak üdén, tisztán, hervadhatatlanul. Ez a belső maradandó szépség teszi