Fraternity-Testvériség, 1961 (39. évfolyam, 1-12. szám)
1961-01-01 / 1. szám
14 TESTVÉRISÉG FALUJÁRÁS December 31-én érkeztünk meg Ligonierba az idősek otthonába, az egyetlen magyar faluba, itt Amerikában. A hóval takart kis város Ligonier csendesen aludt, az égből hullott paplan alatt. A szinte kkpráztató fehérségekben csak az idősek otthonának fenyői őrködtek, zöld uniformisukban, mint óriások meseország kapuja előtt. A síkosra fagyott szerpentiné utón pedig ott dübörgött a nagy butorszállitó teherautónk. Vad erőlködésében, hogy feljusson az Otthonba, úgy meg-megcsuszott a hegyoldalon, mint macska a jégen. Vas szive majd szétverte acélból készült testét s belsőrészei, párát, füstöt s gőzt okádtak ki magukból a nagy erőlködésben. Mindaddig nem koronázta siker nagy erőfeszítését a heggyel és jéggel szemben, mig az intézet gazdája egy föld járó traktorral segítségére nem jött. A FALUNK, MINT MINDIG, CSENDES VOLT ÉS MEG ELÉGEDETT. — A nagy fogadóteremben férfiak és asszonyok nézték a televíziót, vagy halkan beszélgettek. A betegek lakosztályában pedig fehér ruhába öltözött ápolónők gondoskodtak nagy figyelemmel a gyengélkedőkről. Az év utolsó napja volt. Azonban itt az örökkévalóság szélén az idő változása nem jelentett nagy mulatozásra való készülődést. Valahogy úgy éreztem, hogy itt az embereknek tegnap is ünnep volt, ma is az van és holnap is ünnep lesz. Valóban akik már több idő óta itt vannak, érzik, hogy visszaérkeztek, az annyiszor elsiratott drága magyar faluba, ahol az Istennel jártak és éltek az emberek. A nagy idegen, furcsa, örökre ismeretlen városokból jöttek ide haza az emberek. A zajból a csendbe, az izmot és agyat ölő munkából a pihenésre, a küz delmek és veszedelmek közül a biztonság és béke otthonába. A falunk Szilveszter estéje csodálatos volt. Nem láttunk bohócnak öltözött, italtól megmámorosodott, félelmüket s boldogtalanságukat duhaj örömökbe fullasztó embereket. Mégis ünnepeltünk. A Bethlen Otthon igazgatója hirdette az igét s mélyen, jólesően ihattak a lelkek az ige örökéletet adó italából. Amig lehajtott fejjel vártam az áldást attól a pásztortól, aki a legtöbbet dolgozik itt ezért az intézetért, azon gondolkoztam: vájjon medddig fog élni ez a magyar falu? Meddig találnak otthont munkától sztigmás kezű idős magyarok s valamikor templomot fenntartó asszonyok? Meddig égnek a kis magyar tüzek a nagy furcsa újvilágban? . . . Addig fog létezni ez az áldott intézet, amig nagy hittel tudunk imádkozni s áldozatot hozni érte, még
