Fraternity-Testvériség, 1961 (39. évfolyam, 1-12. szám)

1961-01-01 / 1. szám

TESTVÉRISÉG

9

— És édesapád?

— Harmincnyolc.

— Hiszen ö később halt meg. Édesanyád volt az idősebb?

— Igen. Baj?!

A szemüveges meghökkent. Érezte, hogy ezzel a kamasszal nem lesz könnyű dolga.

Aztán a raktárba mentünk.

— Hányas cipőt hordasz?

Harmincnyolcast.

Egy pár otromba, használt bakancs repült felém. Nem kap tani el. A szemüveges rám bámult.

— Vedd fel! Ez most a tied — vigyorogta.

— Köszönöm.

— Harmincnyolc.

Most ingek repültek. Elkaptam őket. A kövérség elégedetten bólintott.

—- Nagyon szeretheted te ezt a számot. Mindened harmincnyolcas.

— Nagyon — feleltem, és sirás fojtogatott.

Megkezdődött az intézeti élet. Nevem nem volt többé, én

voltam a kétszáztizenkettes. Ha levelem jött, csak kiáltottak: “Két száztizenkettő!" Pedig Magyar Attilának címezték. Ezt a számot belevarrták az ingembe, alsónadrágomba, a sapkámba, a zsebkendőmbe, az agyamba is. Ha az utcán mentünk úgy éreztem, hogy az idegenek is a kétszáztizenkettest látják bennem. Hogy a homlokomra, van vésve, égetve: két száztizenkettő. S mindig jobban gyűlöltem a számokat. De reménykedtem, hogy ha majd gimnáziumba kerülök, megszűnik mindez. Nem szám leszek.

Semmi sem változott. Továbbra is az árvaház gondoskodott rólam. Civil ruhát kaptam ugyan, de a szám ebben is benne volt. Havonként egyszer meglátogatott a Szemüveges és szidta az apámat. Én csak hallgattam, a nő magyarázott. Hogy most már nagy fiú vagyok. Tudom értékelni, hogy mily nagy dolog az, hogy a népidemokratikus állam gyermeke lehetek. Szeretnem kell a nép államát. Ellentétben apámmal. Hiszen a nép állama etet, ruház és itt van — sohsem felejtem azt az undorító mozdulatot — most is, mint minden hónapban, ad nekem harminc forint zsebpénzt. Har-minc forintot! — taglalta — és ez nagy pénz! így beszélt órákig. Éjjelenként sokat gondoltam rá, hogy