Fraternity-Testvériség, 1960 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1960-01-01 / 1. szám
2 TESTVÉRISÉG magyar, 1956-os szabadságharcos, egy repülőszerencsétlenség megmaradt áldozata . . . Tudtával református, és magyar papot szeretne látni. Ünnepköri szolgálataim közül már csak ez hiányzott: a beteg- látogatás! A kérés teljesítését természetesen örömmel megígértem és a beteg amerikai-magyar katonát meg is látogattam. Megtalálva a 10-£s számú kórtermet, a kórházi ágyon egy jóképű, alig 24 éves, még mindig “óhazai” piros-pozsgás arcú, de mozdulni nehezen tudó ifjú emberre találtam. Kezet szorítottunk, közben egymás szemébe néztünk, de mire tekintetünk találkozott, szemeinkbe olyan “férfias könnyek” szöktek, amelyeket olyan “férfias daccaV’ szerettünk volna egymás előtt eltakarni, vagy hirtelen letörölni. Azonban már nem lehetett, mert a könnycseppek akaratlanul is kibuggyantak és mint a fájó-örömkönnyek szoktak, végig szöktek az orcánkon. De jobb is volt igy! Mert egymás könnyes tekintetéből éreztük meg, hogy két magyar testvér találkozott . . . Két magyar: egy református pap és egy közvitéz, akiknek áldás volt egymásra találni. Áldás volt, ha máskor nem is, a nyomorúságban megéreztetni egymással, hogy egy hitnek, egy fajtának a gyermekei s mint ilyenek testvérek, akik szeretik, kell, hogy szeressék egymást! Beszélgettünk: óhazáról, ujhazáról, magyar sorsról, az amerikai hadseregben szolgáló sok magyarról, a hadsereg nagyszerű bánásmódjáról . . . Beszélgetés közben kisült az is, hogy ö is miskolci, mint én. Már majdnem kifogytunk a témából s búcsúzni és indulni akartam hazafelé, amikor olyan — ráadás szerűen —- elmondta azt a mondatot, amelynek hallása és megértése ezt a napot ünnepköri szolgálatom, talán életem egyik legáldottabb napjává tette: “Vagyunk itt magyarok többen is, különböző betegségekkel és néha látjuk is egymást . . Ezután még a Mester szavát hallottam: “Eredj el és te is óképpen cselekedjél/” S erre én, a “pap-titkár” hivatásbeli, de alázatos örömmel folytattam tovább az Eisenhowerek, Dullesek, tábornokok és közkatonák hires kórházában — a beteg magyar katonák, fajtám bujdosóinak a látogatását. Délelőtt 11 Mi)-tói délután 2:30-kor még mindig a Walter Ileedben voltam s ezalatt az idő alatt öt régi és uj amerikás magyar katonabeteget látogattam meg. A különböző kórtermekben magyar beszéd, csendes magyar imádság szárnyalt. Vigasztaltam, mosolyt derítettem, édes reménységet öntöttem — árvaságérzetet, kínos honvágyat űztem. Mégha mindez nem is sikerült volna
